Újabb mesék, amelyek rosszul végződnek

Az ember, aki megölte Franz Kafkát

Czér Fanni rajzaival

 

… hiszen minden gondolatomra a Te nyomásod nehezült, még arra is – és főképp arra -, ami eltért a Tiedtől. Mindezek a Tőled látszólag független gondolatok kezdettől fogva a Te rosszalló ítéleted terhét hordozták.”

F. K. – Levél apámhoz

1.

Amikor reggel K. nyugtalan álmából felébredt, percekig üres tekintettel meredt hol mozdulatlan testére, hol jólismert szobájának részleteire, hol pedig a sarokba rendezett könyveinek ferde oszlopára, a régen olvasott (ha olvasott egyáltalán) kötetek címeire, miközben az járt a fejében, hogy talán nem is fontos könyvek azok. Eltékozolt fiatalkorának, immár megtagadott bálványai.

„Nem is bálványok – gondolta – hanem egyszerű tolvajok.”

Minden egyes sor, s betű magába zárta az időt, melyet egykor rájuk szánt, s melyet talán mással, ahogy apja mondaná, „hasznosabb dolgokkal” is eltölthetett volna.

„Bárcsak történne valami”.

Bármi, amely változást hoz, ami megingat … bármi, legyen az jó vagy rossz … bármi, ami felszámolja a végtagjaiba ivódott automatizmust, ami megszűnteti a reggeli esőcseppek kopogását az ablakpárkányon, ami megálljt parancsol az erekciónak, amely rátör, mikor ide-oda vergődő tekintete megállapodik a feje felett lógó félmeztelen női képen, amelyet még tizenhat évesen ragasztott falára, s amely végigkísérte egy kamasz felnőtté válását. K végül megadta magát az alig másodpercig tartó, szánalmas örömfoszlánynak … ahogy tette ezt minden egyes reggel.

„Kilátástalan” – mondta félhangosan, mikor végre kikecmeregett az ágyból.

S valljuk be … valóban az volt. Az életuntság egy furcsa esete volt az övé. Egyfajta megfagyott állapot, kitörni kívánó pánik az elszalasztott lehetőségek miatt és mélyen gyökerező nyugalom, furcsa együttese. Igen, ő volt K., eme írás főszereplője, tengődve a két pólus között, várakozva … várakozva, még az élet a maga megszokott sebességében, enyhén súrolva bőrét, elhaladt mellette. Az alkalomadtán rátörő pánik, hogy jelenlegi élete – az évekkel ezelőtti elképzeléseinek, vágyainak és álmainak le zárt koporsója – sem volt már egyéb, mint az automatizmusok sorozatába fordult napjainak, mondjuk így, váratlan bukkanói. Hogy a világ rendszerében ő nem más, mint egy véletlen és könnyen pótolható részecske.

„Persze nem mindenkiből válhat Franz Kafka”

Tűnődött egy darabig, miért éppen Kafka neve jutott az eszébe, mikor megpillantotta a Az átváltozás kis füzetecskéjét, kilógva a többi könyv közül, láthatóvá téve az író megvastagított vezetéknevét. Úgy nézett ki, mintha valaki kihúzta volna az oszlopból, épp hogy csak megnézhesse a borítót, majd figyelmetlenül akarta volna visszanyomni az eredeti helyére. K. gyorsan elhessegette a gondolatot. Családtagjai nem mentek volna ennyire messzire, húga gyűlölt olvasni, apja egyedül már a mosdóba sem tudott már kimenni, az anyja … hát szegény anyja. A nő szinte minden napját a mellékhelyiségben töltötte férje oldalán, engedelmesen tartva az öreg vállait, hogy le ne csússzon a vécékagylóról. K. apja ugyanis még jelenlegi reménytelen állapotában sem volt hajlandó pelenkát felvenni, megzavarodott fejének kevésbé tűnt kínosnak, hogy felesége segít neki üríteni, naponta többször is. A ház urának darabjaiban megmaradt önkénye ugyanolyan erővel ülte meg a lakás falait, mint amikor még egészséges volt.

Hegedűszó. A húga elkezdte a reggeli gyakorlást. Bármennyire is voltak egyhangúak K. napjai, s bármennyire játszott a lány borzalmasan rosszul, a hangszer mégis lopott valami kellemes melegséget a reggelbe. Az egyre torzuló hangok hamisságát azonban sokáig nem lehetett elviselni. Szörnyű volt, ennek ellenére a lány folytatta a játékot, egészen addig, amíg anyja nem végzett a konyhában apjuk megetetésével. 13 éves volt csupán, meglehetősen csúnyácska. Bármennyire is szerette K. a kishúgát, kénytelen volt elismerni, hogy rútsága nem abból a fajtából való, amely az évek során úgymond … kisimulna. Ezeken e a vonásokon nem lehetett segíteni. A legrosszabb vonalakat és formákat örökölte szüleitől, akik fénykorukban kifejezetten szép pár voltak … legalábbis a fennmaradt képek ezt mutatták … ám a e fénykor, gyerekeik révén, biztosan nem fog visszatérni soha.

*

Szüleit a konyhában találta. Anyja egy széken ült, s szélesre tárt karokkal tartotta maga elé az aznapi újságot, hogy K. apja olvasni tudjon. Az öreg mozdulatlanul ült az ablak előtt, tátott szájjal meredve az elé tartott lapokra. K. meg volt győződve arról, hogy apja nem képes olvasni. Ugyan évekkel ezelőtt, nap mint nap átfutotta a híreket, amelyhez betegsége korai szakaszában is feltétlenül ragaszkodott, azonban már aligha valószínű, hogy ebben az állapotában bármit is felfogott volna a sorokból. K. meg volt győződve minderről, nem úgy édesanyja, aki férje helyett is ragaszkodott e szokáshoz, e múltból fennmaradt rendszer töredékes, de hasztalan fenntartásához. Ennyi maradt K. apjából. Egy épphogy lélegző test, amely a pislákoló élet, s a nagy semmi között táncol, egy piszkos rongyba csavarva, amelynek rendszeres cseréje adta meg kimúló mindennapjainak egyetlen említésre méltó eseményét.

„Milyen apró és törékeny” – gondolta K., mikor végignézett az öregen. „Pedig régen milyen hatalmas volt. Szinte óriás”.

Hová lett a szigorú jellem, amelytől annyira rettegett? Amelyet tisztelt. Amivel soha nem mert szembefordulni. Alig emlékezett rá. Ez a haldokló érhálózat, elhasználódott szervek összegyűrt csomagja, amely csak bizonyos külső jegyekben emlékeztette őt egykori apjára. Talán jobb lett volna, ha az agyvérzés elviszi évekkel ezelőtt. Akkor lett volna mire emlékezni. Apjából immár nem maradt semmi más K. számára, mint az a szánni való félhalott, amely apránként végzett az egykori óriás emlékével.

„Olcsóbb és könnyebb is lenne az élet nélküle”

K. elszégyellte magát. Anyagias jelleme, az egyetlen amit apjától örökölt, elnyomta benne a sajnálatot és az empátiát. Bár az igazsághoz ez is hozzátartozik. Az agyvérzés nem csak egy erős testet és jellemet döntött romokba, hanem egy évtizedek óta fennálló könyvvizsgáló céget, amelynek édesapja volt az alapítója, s egyben egyedüli tulajdonosa. A meglévő ügyfelek sorban hagyták el a családi vállalkozást, mikor kiderült, hogy K. apja valószínűleg soha nem fog felépülni. Immár K. kénytelen volt foglalkozni azon kliensekkel, akik a bizalom és az olcsó munkaerő reményében a családi vállalkozásnál hagyták elszámoltatnivalójukat. S kénytelen volt az árakat lejjebb vinni, miután az ügyfelek szinte mindegyike utalgatott az esetleges szakításra a jelen árak mellett.

„Ne vegye sértésnek, de mégsem az apja dolgozik már. A bizalom mindig fontos tényező volt köztem és az édesapja között, s lássuk be, bár előítéleteim nincsenek Önnel szemben, de mégsem ismerjük egymást úgy, ahogy megboldogult édesapjával … öhm … akarom mondani … megbetegedett édesapjával ismertük … ismerjük egymást.”

„Etesd meg az apád!”

Anyja összehajtotta az újságot. K.-nak egyáltalán nem volt kedve a már rutinosnak számító művelethez. Mindazon harag, amely korábbról gyülemlett fel K.-ban a férfi iránti undor és a megvetés formájában öklendezte vissza magát. A félhalottat nézve akaratlanul is K.-ban a káröröm dominált. Minden kritika, amelyet korábban kapott tőle, feléledt benne, s bár kívánta az öreg halálát, amely mindenkit óriási súlyoktól szabadítana meg, élvezte a látványt. A tisztelet elhalt benne régen. Elvette anyjától a kihűlt főtt krumpli darabokat, s leült apja elé. Az öreg szemei lassan a fia arcára tapadtak. K. mosolygott, mikor a kanalat apja szájához emelte. Éles, csattanó hanggal járt a fém és a műfogsor találkozása. Mintha nem is egy élőlényt etetne. Óvatosan az öreg álla alá nyúlt. Még a rágásban is segíteni kell neki. Sárga folyadék kezdett csordogálni a szájából. K. óvatosan letörölte az állát. Három kanál után apja megmakacsolta magát, s minden erejét összeszedve becsukta a száját. Nem volt hajlandó többet enni. Anyja kiment a konyhából, így K. zavartalanul próbálhatta szétfeszíteni az öreg ajkait.

„Enned kell, ne makacskodj!”

Bár tisztában volt azzal, hogy apja nem fog többet enni, a puszta lehetőség, hogy szabadon ingerelheti, élvezettel töltötte el. Kidülledt, dühös szemekkel nézett rá az öreg. Ekkor K. ismét elszégyellte magát. Nem, ezt mégsem érdemli. A maga módján jó ember volt. Személyiségük alapvető különbsége óriási távolságot húzott kettejük közé, amely az erősebb és a gyengébb kettősség határán húzta meg a végső vonalat. Apja volt az erősebb, s az erősebb révén, még akaratlanul is kínozta fiát. De, nem … rossz ember semmiképp sem volt. Néha még kedves is próbált lenni. K. megtörölte apja arcát, s félretette a tányért. Óvatosan térdei és hónalja alá nyúlt. Mennyire könnyű volt. Végtagjai úgy lógtak, mintha egy vékony cérnaszál tartotta volna őket a testéhez. Bőre, akár a száraz papír, amelyből úgy dagadtak ki a zöld erek, mintha színes csontok lettek volna. Riadtan nézett a fiára, ellenkezni próbált … vagy épp segíteni, K. nem tudta eldönteni. Furcsa, sziszegő hangot adott ki, mikor a fiú leterítette az ágyra. Az áporodott leheletet K. mélyen magába szívta. Okádni szeretett volna. De mutatni akarta apja számára, hogy mindez őt egyáltalán nem zavarja. Tekintete kiüresedett. Vicsorított. Sápadt arca mennyire rendellenesnek tűnt az épnek látszó, hófehér műfogsorral. Szemeiből is eltűnt a szín. Megmaradt ősz hajszálai izzadt fejbőrére simultak.

„Hát ennyi marad az emberből?” – gondolta K., majd kihúzta apja alól a takarót, s óvatosan betakarta az öreget.

Elfogta a vágy, hogy az arcát is letakarja. Lassan húzta feljebb a plédet, amit az öreg is észrevett. Hangosabban sziszegett, s mozgatta a fejét. Hasztalan ellenállás. Mikor a pléd már az öreg szemeit is eltakarta, csontos ujjai erőtlenül K. karjára simultak, s görcsösen ott maradtak pár másodpercig, majd visszazuhantak a kanapéra. K. zavarba jött. Nem emlékezett, hogy a leépülése után látott volna hasonlót. Kitakarta apja arcát. Az öreg szemeiből áradt a gyűlölet. Kapkodott a levegő után. K. ismerte ezt a tekintetet. Ismerte őket régről. Ismerte, s gyűlölte. De félt is tőle. Megigazította a takarót az immár mozdulatlan testen, s kisietett a szobából.

*

A családi kötelékek és apja hagyatéka felőrölték fiatalságát. Legalább K. szerette ezt gondolni saját életének sivárságáról, enyhítve mindezzel az önkritika kínzó fájdalmait, amire nagyon ritkán volt képes. Az élet, ami nem állt másból mint a napi robotból az otthoni irodában, a végtelen, s átláthatatlan papírok rendszertelenségéből, számok kavalkádjából. Nem értette az egészet, a szakmát, az ügyfeleket, nem értette az öreget, aki olyan otthonosan mozgott ebben a világban, s legfőképp nem értette magát, hogy ő erre miért nem képes. Munkaidejének nem volt beosztása. Reggeltől estig az irodában volt, kisebb-nagyobb megszakításokkal, mikor anyjának segített levinni az öreget egy kis sétára, vagy amikor húga elé ment az iskolába. Ez volt K. élete. Érzelmei elakadtak egyfajta köztes mezőben, valahol a fiatal-, és az érett férfikor határán. Előbbihez nem volt már képes visszatérni, utóbbihoz még nem érezte késznek magát. Nem maradtak barátai, egész múltja arctalan kórussá zsugorodott össze különféle egybeolvadó hangokkal, amelyeket már kibogozni sem volt képes. Utálta magát mert úgy gondolkozik a világról mint egy öregember. Utálta magát, mert naponta többször is kielégítette magát, pár másodpercig tartó örömmorzsák rabja volt, de az a pár másodperc elég volt ahhoz, hogy behozhatatlan távolságot tegyen közé, s a világban járkáló nők közé. Nők, akiket úgy szeretett. S az irodalom. Apja miatt sosem tudta eldönteni, hogy a könyvek iránti rajongása valóban rajongás volt-e, vagy puszta dac az öreg akarata ellen. Ám amióta apja megbetegedett, K. elfordult az irodalomtól. Így valószínűleg az utóbbi volt igaz. Bár Franz Kafkát kifejezetten szerette. Talán túl sok hasonlóságot vélt felfedezni saját személye és Kafka szürke karakterei között. Ezért is határozta el aznap, hogy némi változatosságot csempész mindennapjaiba, s évek után először újra elolvassa Az átváltozást, ha már a könyv aznap reggel úgy kínálta fel magát, akár egy kiégett és beteges prostituált.

*

A tagjaiban érezte az üdítő bizsergést, amit Kafka rövid novellája okozott. Nem a régi emlékek, nem is olvasáshoz való egykori ragaszkodás öröme okozta mindezt, hanem egy kijózanító felismerés. Végre, évekkel később K. valóban úgy érezte, hogy megértette Kafka művét. Felfedezte a humort, melyet a komorabbnál komorabb értelmezések eltakartak az évtizedek során. Kiásta a föld mélyére rejtett kafkai humort. Miért nem beszélt neki soha senki sem Gregor boldogságáról? Mert Gregor boldog volt ez kétségtelen. A puszta emberi létezés felváltása az állatival megszabadította őt családja, karrierje, egész falak közé zárt élete korlátaitól. Gregor boldog volt és szabad. Féregként már senki sem várta el tőle, hogy dolgozzon a családi adósságok faragása érdekében. Állat lévén megszabadult az emberi léthez és kultúrához láncolt fájdalmas kötelességétől is. Gregor szabad volt! Mintha K. lett volna az első olvasója ennek a novellának, aki észreveszi ezt a szabadságot. Micsoda fantasztikus mű! A felismerés okozta örömöt azonban megkeserítette valamiféle furcsa irigység, aminek nem volt helye abban a szent pillanatban, s mégis beférkőzött. Miért épp Kafka írta ezt az elbeszélést? Egy ember, aki saját életében képtelen volt Gregorrá válni, a karakterré, akit ő talált. Miért tagadta meg Kafka a Gregor-létet, miért nem vált szabaddá, miért nem tett valamit, hogy ne egy szürke kis hivatalnokként haljon meg? Igazságtalannak érezte, hogy egy ilyen gyáva kisember képes volt megírni ezt a remekművet. Ahogy Gregor húga mondta a novellában édesanyjuknak, „csak attól a gondolattól próbálj megszabadulni, hogy ez Gregor”. Miközben izzadt tenyerének nedvessége nyomot hagyott az elsárgult lapokon, K. e mondatot ismételgette magában némi változtatással.

„Csak attól a gondolattól próbálj megszabadulni, hogy ez Kafka. Csak attól a gondolattól próbálj megszabadulni, hogy ez Franz Kafka.”

Eltelt unalmas évei értelemmel telítődtek meg pusztán egy hetven valahány évvel ezelőtt megírt elbeszélés miatt. Bár K. nem igazán hitt semmiféle sorsban, kénytelen volt bevallani magának, hogy Az átváltozás újrafelfedezése nem is jöhetett volna jobbkor.

„Milyen kár, hogy már megírták” – gondolta, miközben lassan oltotta el magában az alig egy pillanatra felgyülemlő irigységet. „Bárcsak én írtam volna mindezt”.

Ujjai lecsúsztak a lapokról, húzva maguk után az olcsó papírkötetet, amely egy tompa puffanással zuhant a szőnyegre. K. elaludt. Öntudata, utolsó gondolatával együtt halt el: ez a senki … ez a zseni … bárcsak soha ne létezett volna.

*

Az olvasmány különösen felzaklatta K.-t. Álmában egy ismeretlen vasútállomás peronján várakozott. A sínen mozdulatlanul állt egy vonat zárt ajtókkal, indulásra készen. Több száz ember lökdösődött körülötte, de a legfurcsább az volt, hogy mintegy alulról látta csak őket. Mintha újra kisfiú lett volna. Idegesen kapkodta a fejét körbe-körbe, miközben a tömeg körülötte majd összenyomta törékeny testét. Csak haladt előre apró lépésekben. Fogalma sem volt arról, hogy merre tart. Megadta magát az áradatnak, ami csak sodorta előre. Izzadságszag, arcok töredékei, elharapott szófoszlányok, kiáltások s iszonyú hideg. K. próbált megszólalni, kiabálni, de nem jött ki hang a torkán. Vajon a körülötte állók tisztában vannak azzal, hogy egy kisfiú is van közöttük? A vonat ajtajai hirtelen kivágódtak. Egy-egy kalauz lépett elő szigorú arccal mindegyik ajtóból, s a tömeget vizsgálta. Az emberek bár lassabban, de mindig haladtak előre. Hirtelen egy erős kéz ragadta meg K. kabátjának a gallérját, s egy határozott mozdulattal a vagonba emelte. A kalauz még a vonatban sem eresztette el K.-t, aki nem mert ellenkezni. A férfi beljebb vonszolta, mikor megálltak a harmadik kabin előtt.

Az ott a te helyed” – mutatott az ablak melletti üres ülőhelyre.

A kabin tele volt ismeretlenekkel, akik némán bámultak rá. A férfi végre elengedte a gallérját, s beljebb lökte a fiút. K. ügyetlenül próbált utat találni a padlóra hányt bőröndök között. Valamelyiknek még az oldala is felhasadt. A rongyok úgy álltak ki belőle, mint egy kibelezett állat belsőségei. Végre megtalálta a helyét. Mozdulni sem bírt, olyan szorosan ültek egymás mellett. K. bátorságot vett magán, s kezével letörölte a párát az ablakról, épp hogy csak kiláthasson. Az emberek áradata továbbra is csak haladt előre.

Vajon milyen hosszú lehet a vonat, s egyáltalán hová visznek minket?”

Ekkor hirtelen a vonuló tömeg mögött meglátta szüleit és kishúgát, aki apja nyakában lógva integetett felé. Miután észrevették a fiút szülei is megemelték a kezüket, hogy búcsút intsenek neki. Apja büszkén mosolygott rá. Édesanyja kiabált, de K. nem értette a szavait. Nem tudta mit tegyen. Örült, hogy apját ilyen jó formában látja. Integetett ő is mikor a vonat egy nagy rúgással elindult. Szülei és húga lassan eltűntek a szemei elől. Figyelte az embereket a vonat mellet, akik megtorpantak, s nem meneteltek tovább. K. ismerős arcokat látott. Arcokat a gyerekkorából. Többségüket már régen elfelejtette. Barátok, akiket kedvelt, ellenségek, akitől mindig is félt, egykori tanárai, szomszédai, ismerősei. Mindenki ugyanazt a sötét ruhát viselte. Majd hirtelen eltűntek. Az arcok sokaságát vakító fehérség váltotta fel. K. körbenézett a kabinban. Társai csak bambultak maguk elé, kivéve egy fiatal, kék szemű lányt szemben vele. Mosolyogva nézett K.-ra. A fiú visszamosolygott, s halkan megkérdezte a lánytól, merre mennek.

Ne aggódj! – válaszolta – Majd meglátod milyen nagy is Amerika.”

12776737_1090757357642397_488838756_o

2.

Az álommal sokat nem foglalkozott másnap, Franz Kafkával azonban annál inkább. Egyszerűen nem tudott megszabadulni Az átváltozás okozta hatástól és döbbenettől. Nem értette miért ez az eufória egy olyan szöveg iránt, amit már olvasott többször is életében. Átnézegette a könyveit, de nem talált rá több Kafka könyvre. Pedig szinte biztos volt benne, hogy A kastélyt évekkel korábban párszáz forintért megvásárolta egy utcai árustól. Dühös volt magára, hogy elhagyta a könyvet, aminek a hiányát épp akkor fedezte fel, mikor égető szüksége lett volna rá. Poros kötetei között rátalált olvasójegyére. Évekkel ezelőtt volt ott utoljára a könyvtárban, pedig naponta elsétált az épület előtt.

A munka sem ment igazán. Nem tudott koncentrálni napi teendőire. Egyszerűen nem tudta kiverni a fejéből a bogárrá változott Gregort. Jóval korábban hagyta el a helyét, hogy a könyvtárba siessen, kielégíteni ezt a furcsa, már-már fájóan gyötrő éhséget, ami eluralkodott rajta.

A könyvtár szinte üres volt. A pultnál a túlsúlyos könyvtáros szinte könnyező szemekkel egy vaskos könyvet olvasott. A szürke ötven árnyalata. Sosem hallott róla. A könyvtáros döbbenten nézett K.-ra, aki egyetlen szavával, egy halk köszöntéssel kiszakította őt egy talán még általa is ismeretlen világ gyönyörűséges mocskaiból. Tekintete felháborodást sugárzott, ami nem is K.-ra irányult igazán, inkább munkájának azon oldalára, hogy a regény világából, amelyet a kezében szorongatott, néha ki kell szakadnia, főleg, ha egy látogató megszólítja őt. K. inkább úgy döntött, hogy egyedül keresi meg a Kafka-köteteket.

Szépirodalom … G … H … I … J … K … . Miután többször is átnézte a szegényes sort, döbbenten vette tudomásul, hogy egy darab Kafka-könyv sincs a polcokon. Nem igazán értette, s egyáltalán nem gondolta azt, hogy ebben a vidéki városban hirtelen mindenki Kafkát akar olvasni. Értetlenül ballagott vissza a pulthoz.

„Elnézést, hol találom a Kafka-könyveket?”

„Milyen könyveket?”

„Kafka”

„Hogy ki?”

„Franz Kafka … A per … A kastély … Amerika … Az átváltozás … hát Franz Kafka”

„Életemben nem hallottam róla, de várjon egy pillanatot … utánanézek”

Lassan felállt a székéből, láthatóan nehezen mozgott. Mindez nem igazán illet az arcára fagyott izgalomhoz, amelyért a félbeszakított, izzadságtól megnedvesedett könyv lehetett a felelős, amelyet mérgesen vágott fejjel lefelé a pulthoz, mikor K. ismét megszólította őt. A másik monitor elé ült.

„Hány F?”

„Tessék?”

„Hány F-el írja a nevét?”

„Nincs a nevemben egy F sem.”

„Uramisten … nem maga … hanem a Kafkája”

„Eggyel”

„No lássuk … igen meg is van … Színek és évek … Hangyaboly … több példányban is … Hozzak egyet magának? … Ha már onnan jött … ”

„Nem … Franz Kafkát mondtam … nem Kaffka Margitot”

„Kaffka Margit az egyetlen Kafka itt. Több nincs … Kell vagy nem?”

K. értetlenül állt a pult előtt. Ugyan még percekig próbálta elmagyarázni ki valójában Franz Kafka, felsorolta a műveit, esszéit, minden egyéb írót, aki valaha írt róla valamit, de semmi eredmény. A könyvtár archívumában nyoma sem volt Franz Kafka nevének. Csalódottan lépett ki az utcára. Lehetetlen. A város szinte összes könyvesboltjába ellátogatott, de mindenhol ugyanazt a választ kapta.

„Kafka … Nincsen sajnos … Sosem hallottam róla”

Végső elkeseredésében volt tanárai közül is felhívott párat. Hiába próbálta ecsetelni az évekkel ezelőtt tartott szemináriumok és beszélgetések emlékeit, egyikük sem emlékezett a névre. Még a professzor sem, aki külön félévet szánt A perre.

„Nagyon érdekes, amit mond … Betűzze kérem. K..a..f..k..a. Utánanézek mindenképp. Nagyon érdekes … nagyon érdekes.”

Miután mindenhol csalódnia kellett, megrémült. Mi lehet az ő könyvével? Az átváltozással? Rohant hazafelé, amennyire csak bírt. Házuk aljában édesanyja éppen apját tolta egy tolószékben. A napi séta. K. lihegve magyarázta anyjának, hogy sietnie kell, majd otthagyta őket. Szinte feltépte szobájának az ajtaját. A gyűrött, vékony könyvecske az ágyon hevert. Épp, ahogy reggel ott hagyta. Idegesen lapozott bele. Minden a helyén volt. Mégsem bolondulhatott meg! Egyáltalán a világ maga sem fordulhatott ki magából, hogy egyik napról a másikra kitörli emlékezetéből Franz Kafka jól csengő nevét. Pedig ott volt. Egyértelműen. FRANZ KAFKA. Belelapozott a könyvbe. Minden betű a helyén volt. Újra szétválogatta a könyveit, hogy rátaláljon A kastélyra is. De semmi. Sehol sem volt. Remegő ujjakkal, lassan írta be a Google keresőbe az író nevét, amely fel sem hozta a kívánt találatot. Enter. Kaffka Margit … Johannes Kafka … de sehol sem Franz. Sem képek, sem videók, semmiféle szöveg, semmi nyom, még német nyelven sem. Franz Kafka egyszerűen eltűnt az internetről. Nem. Ez nem lehet. Kafka nem egyszerűen az internetről, a könyvtár polcairól, a könyvesboltokból, az ország legnagyobb könyvtárának online archívumából tűnt el. A több órás reménytelen keresgélés után K.-nak tudomásul kellett vennie, hogy az emberek fejéből is kiveszett az író. Mintha soha nem is írt volna egyetlen sort sem. Mintha soha nem is élt volna. Franz Kafka egyszerűen nem volt része a világnak. Nincs többé. Soha nem is volt.

*

A döbbenet napokkal később sem tűnt el K.-ból, mikor már teljesen egyértelművé vált, hogy a prágai író kitörlődött a világból, s nyoma sem volt sehol az ő megsárgult lapokra nyomtatott halványodó betűin kívül. Franz Kafka halott. Soha nem írt, s soha nem is élt. De akkor ki írta Az átváltozást? Ki írta azokat az oldalakat, amelyek tartalmát K. már kívülről tudta? Naponta többször elolvasta, a monoton magolása a szövegnek pedig már olyan undort váltott ki belőle, hogy szinte öklendezni kezdett mikor kezébe vette a művet. De tudta jól, nem hagyhatja abba. Bármennyire fordult át rajongása az utálat, s már-már az őrület oldalára, K. tisztában volt azzal, hogy aminek a birtokában van több mint kincs. Bár eleinte próbálta kiverni a fejéből az ötletet, egyre inkább egyfajta lehetőségként tekintett a megviselt kötetre. A hírnév lehetősége … Minden leütés fájdalmas volt K. számára, mégis erőt vett magán, hogy a teljes könyvet lemásolja. Immár Franz Kafka neve nélkül. Némi vigasztalást érzett, hogy a bűntény, amit elkövet csak számára egyértelmű, s az is lesz immár mindörökké. Senki sem ismerte Franz Kafka nevét, s valljuk be, nehéz olyasvalakitől lopni, aki soha nem is élt. Miért érzett volna hát bűntudatot? S valóban … mindezek ellenére … miért érzett K. bűntudatot? Valahol, ott az őrület peremén táncolva, tisztában volt azzal, hogy mindazon szavak, melyeket olyannyira buzgón másolt, nem az ő szavai voltak. Nem ő találta ki őket, nem ő felelős értük. De mégsem hagyhatja a világot Az átváltozás nélkül tovább folyni.

„Ezek csak szavak … egyszerű szavak, semmi több – gondolta – akár én is leírhattam volna őket, sőt biztosan meg is tettem volna, ha előbb születek meg nála … ő a tolvaj, nem én … ezek csak szavak … nem Franz Kafka találta ki őket, hanem csak egy egyszerű hivatalnok szorgalmával egymás mellé helyezte őket … ezt én is megtehettem volna … ”

K. némi megnyugvást talált önmaga győzködésében. Nem lopott, nyugtatgatta magát, hanem csupán „másként” rendezett el egy elavult rendszert. A düh, amely egyre nőtt a könyv másolása közben, akkor teljesedett ki, mikor K., valahol a történet vége felé, elhatározta, hogy változtat a szövegen. K. nem ölte meg Gregort. „Ekkor feje, már nem akaratának irányítására, lehanyatlott, és orrlikaiból csendesen kiáradt utolsó lehelete.” A rovar boldogsága ellentmond e befejezésnek. Gregornak élnie kell! A Kafka iránti gyűlöletet felváltotta a kritika. Kafka hibát követett el, mikor megölte Gregort. Az átváltozás befejezésének átírása felszabadító érzés volt. Mintha hirtelen a súlyos láncok, amelyek a könyv mázsás súlyához kötötték, elszakadtak volna. Immár az ő műve volt Az átváltozás. Nem csak lemásolta és átírta Kafkát, hanem kijavított egy óriási hibát. Az ő művével a történet kiteljesedhetett. A féreg boldogságát nem szakíthatja meg a halál. Elégedett volt mikor befejezte a másolást. Megadta Gregornak, amit elődje Kafka képtelen volt megtenni. Megadta a jogot a féreglét boldogságának a kiélvezéséhez … megadta a jogot neki az életre … az életre, amitől Franz Kafka olyan kegyetlenül megfosztotta saját hősét.

*

A kiadótól hónapokig nem érkezett semmiféle reakció egy pár soros válaszon kívül, miszerint a kéziratot heteken belül elolvassák, s legkésőbb a következő hónap végéig meghozzák a döntést a kiadást illetően, amelyről őt, a szerzőt is tájékoztatni fogják. A következő hónap már régen K. háta mögött volt, szinte megfeledkezett az elkövetett „bűntettről”, mikor egy napon telefonon keresték. Egy nyugodt, s kimért hang, aki a kiadó elnökének mutatta be magát. Először K. elnézését kérte a kései válaszadásért, de a kiadó elnökségi tagjainak egyöntetű döntése talán „jó gyógyír” lehet, ugyanis Az átváltozást, mindenféle változtatás nélkül („ … még egy vesszőhöz sem nyúlunk … ”) kiadják, méghozzá nagy példányszámban.

„ … ami nagyon is ritka egy kezdő író esetében, de … hogy is mondjam Önnek … története annyira megviselt … igen … ez a jó szó … nos annyira megviselt szinte mindenkit, hogy ha ilyen hatást vált ki belőlünk, ne értsen félre kérem, olvasott emberekből, akik már szinte mindennel találkoztak munkájuk során, nos akkor mit válthat ki egy szélesebb rétegből? … kettőnk között szólva kedves K. úr, Ön új értelmet adott az irodalomnak … régóta dolgozom szerkesztőként, rengeteg nagyszerű könyvet elolvastam a munkám során, de sehol sem találkoztam olyan művel mint a magáé … életemben először mondhattam magamnak, hogy igen … ez valami Új … ért engem, ugye? … Önnek köszönhetően az irodalom csodája, amiről csak hallottam, de sosem hittem benne, naiv képzelgésnek tartottam … megtörtént velem végre … s találkoztam olyasvalamivel, amely bizonyíthatóan soha … soha nem volt, nem létezett előtte a számomra … kérem, ne vegye személyeskedésnek ezt a rajongó hangot, de Az átváltozás után Kedves K., azt hiszem, újra megtanultam olvasni … ezért örökké hálás leszek Önnek!”

K. megdöbbent a szavakon. Egy dadogó köszönömön kívül nem tudott mást mondani.

„Csupán egy kérdésem lenne, egy apró észrevétel, ha nem bánja … nem lett volna ésszerűbb, ha Gregor meghal, kedves K. Tökéletes így is, de az, hogy a féreg életben marad, s mindez valahogy elüt a többitől … mintha nem erre kanyarodna a sztori … de tartom a szavam … semmi változtatás.”

K., uralkodva érzelmein udvariasan elköszönt a kiadó elnökétől, megegyezve időpontokban, találkozókban, ebédekben, s nem utolsósorban, további tervekben.

„ … mert azok kellenek … nem kétséges, hogy Az átváltozás tarolni fog, így a nevét is fenn kell tartani, s legkésőbb másfél év múlva kijönni egy újabb kötettel, ami bármi lehet … csak legyen valami! … ”

Remegett a keze. Öröm, düh egyszerre rohanta meg, de az utóbbi volt erősebb. Mi az, hogy miért nem halt meg Gregor? Az egyetlen változtatást a szövegben, az egyetlen egyéni hozzáadását érte kritika. Nem, Gregor élni fog. Ehhez ragaszkodni fog.

A sokat forgatott, száraz lapok könnyen gyulladtak meg. Szinte felzabálták a betűket, a szavakat, nem hagyva mást maguk után csak a lassan eloszló füstöt a levegőben. Miközben a lángokat figyelte, K.-ban mégis feléledt némi sajnálat. Mennyire szerette ezt a könyvet. S mennyire utálta magát, hogy ezt az apró csodát, karrierjének alapját, csak így eltűnteti a föld színéről. Nem kétséges, K. ott a lángok felett állva, figyelve a szavak villámgyors eltűnését … nos ott, akkor valóban kivégezte, immár hivatalosan és véglegesen a soha nem létező prágai írót. Az ő fején kívül, immár nem volt semmi sem a világon, ami ezt a furcsa nevet őrizte volna. S most már nem is lesz. Legszívesebben fejbe vágta volna magát, hogy erre a névre se emlékezzen többé. De ennyivel tartozott neki. Soha sehol sem fog immár az elfeledett író neve mutatkozni. Soha, mert ő le nem fogja írni többé.

*

Az átváltozás a kiadó minden várakozását túlszárnyalta. Óriási siker lett. Nem győzték újra nyomtatni, sőt hetekkel az első megjelenést követően, külföldön is kiadták. A kritikák szinte mindegyike a történet nagyszerűségét emelte ki. K. úszott a sikerben: találkozók, felolvasó estek, külföldi utak … mintha egy álomban élt volna. Mámorát csak néha-néha törte meg egy-egy halk kritika, melyek Gregor „boldogságának” jogosságát kérdőjelezték meg, feltéve párszor a kérdést, nem kellett volna inkább meghalnia az óriási féregnek. K. a szerző szabadságát előbbre tartotta, mint az értetlenkedő kritikai hangok jogosságát, s immár, az eredeti mű hiányának tudatában, nem is igazán foglalkoztatta mindez. Valamit becsempészett az irodalomba, s azon túl is. Az átváltozás fogadtatása ugyanis jócskán túlhaladta a szépirodalom kereteit. K. a világ folyásába avatkozott bele, hiszen olyasvalamivel ajándékozta meg őket, ami mindig is megvolt, de előtte senki nem hozta a felszínre. Mert Az átváltozás hatását ezzel tudta a legjobban körülírni. Nem újdonságról volt szó, hanem olyasvalamiről, aminek már régen léteznie kellett volna.

„Mintha már olvastam volna valahol” – szóltak a reakciók, de senki nem tudta felidézni a forrását ennek az érzésnek. S igen, mintha valóban mindenki ismerte volna Gregor Samsa történetét, mintha a rovarrá változott fiatalember története ott lógott volna mindig is a levegőben. Világszerte emberek ezrei hagyták ott irodai munkahelyeiket, amelyről még a hírek is beszámoltak, de amelyek nem kötötték össze e furcsa jelenséget K. könyvével. Irodaházak, hivatalok üresedtek ki egyik napról a másikra a nagyvárosokban, jelmondatok lógtak az emberek ajkain, mint „Ideje élni” vagy „Elég a rabszolgaságból”. A világgazdaság zuhanóban volt, egyre több helyen törtek ki véres zavargások. Amerikában valaki felgyújtotta magát a munkahelyén. Mint később kiderült egy óriási számítástechnikai cég tulajdonosa választotta az öngyilkosság e brutális módszerét. Az asztalán megtalálták Az átváltozás angol kiadását. Döbbenetes folyamat indult be, emberek százai követték a cégvezető drasztikus lépését a világban, amely napokkal később alábbhagyott, miután kiderült, hogy a cégvezető túlélte a sérüléseit. A hírek egy darabig foglalkoztak még vele, mikor kiderült, hogy az időközben hazaszállított férfi féregnek képzelte magát, amely szerepétől egy másodpercre sem volt hajlandó megszabadulni, megkeserítve családtagjai napjait. Aztán, mint minden szenzációt a médiában, szép lassan elfelejtették őt az emberek. De mégis mivel lehetett volna mindezt magyarázni? Változtatott-e a világon egy egyszerű könyv ennyit valaha? Talán igen. De abból a szemszögből, amelyben K. találta magát, mindez nem is volt lényeges többé.

K. a sikerek, s a hirtelen meggazdagodás ellenére nem zárta be a családi vállalkozást, hanem hozzáértő alkalmazottakat vett fel. Anyja ragaszkodott ahhoz, hogy, amíg a férje él, a könyvvizsgáló cég is marad. K. apja azonban nemhogy „még” élt, de láthatóan jobban is érezte magát nap nap után. Arcára visszatért az élet színe, szemeivel értelmet sugároztak a reggeli lapok olvasásakor. Olyannyira, hogy K. már le sem mert ülni vele szembe, mivel az öreg szikár pillantásai szinte égették a bőrét. Nem felejtette el ugyanis, hogy hónapokkal korábban a saját fia akarta letakarni őt, mint egy hullát. Sőt olyannyira kezdett rendbe jönni, hogy már etetni sem kellett többé, s bár nehezen, dadogva, de beszélni is képes volt. Édesanyja, bár örült kisfia sikereinek, mély unalomba zuhant. Miután férjét nem kellet kísérgetni már sehová, nem is igazán tudta mihez kezdjen magával. Ellentétben a húgával, akit K. ellátott mindenféle jóval … ruhák … egy új hegedű … jobb zeneiskola. Utóbbi az eredményen, hallva a reggeli rémes játékokat, aligha segített, de az eredményt nem is a lány játékának változatlanságában látta K., hanem a húga boldog arckifejezésében, amely meglepő módon, lopott némi szépséget csúnyácska arcára.

*

K. a tornácon állt. Ismerős volt a hely. Leginkább nagyszülei házára emlékeztette, akik egy kis faluban laktak, s már régen, még K. gyerekkorában meghaltak. Nagyon hideg volt. A házat, s az ahhoz tartozó előkertet magas fakerítés vette körül. A kerítés lécein madarak ültek mozdulatlanul. K. próbált lábujjhegyre állni, hogy átlásson felette, de nem látott semmit a lassan eloszló sűrű füstfelhőkön kívül. A távolból sikolyokat hallott, s mintha emberek rohangáltak volna a ház előtt az utcán. Hallotta a lihegésüket, ahogy a cipőtalpak hangjai egymásba kapaszkodva furcsa, szabálytalan ütemet alkottak. S csak ekkor nézett magára. Alacsony volt, mintha újra gyerek lett volna.

Siess már”.

Apja parancsoló hangjától megütközve a ház előtti kertre pillantott. A férfi ásóval verte a fagyott földet egy kiásott, mély gödörben állva. Kivörösödött arca látszódott csak ki a lukból. Szitkozódva, mérgesen próbált mélyebbre ásni, miközben feleségét siettette. K. anyja a gödör szélén térdelt, arcát a könny és a mocsok feketére színezte. Mi ez a hely? Mi ütött a szüleibe? Anyja kaparta a gödör oldalát, valahogy segíteni próbált lihegő férjének, aki a gödörben egyre erőtlenebbül próbálta fellazítani a földet. Anyja kilakozott körmének vörös színe szinte virított a fekete ujjai között. Ekkor látta K., hogy már nincs is körme a nőnek, s tíz vérző sebhely tátongott ujjai végein. Hangosan sírt a fájdalomtól és az elkeseredettségtől. Végül apja kimászott a gödörből, s mérgesen üvöltözött a nővel, hogy hagyja abba, s segítsen beemelni a szekrényt a gödörbe. Szülei mellett K. ekkor vett észre egy a hátára fektetett, barna szekrényt, amelynek ajtajai nyitva voltak. Látta, hogy a szekrény könyvekkel volt teleszórva. Meg sem mert szólalni. Félt megzavarni szüleit e furcsa jelenet közepette, félt kinyitni a száját, inkább egy hangot se ejtsen ki. Megmozdulni sem mert, s mozdulatlanul állt a helyén, reménykedve abban, hogy szülei jelen, szinte megtébolyodott állapotukban nem fogják őt észrevenni. A kisfiút, aki némán és mozdulatlanul állva figyelte a tornácról az eseményeket. Anyja végül felállt, s a szekrény egyik végéhez ment. Apja a másik oldalra. Megfogták az alját, próbálták megemelni, de egyiküknek sem ment. Míg édesapjának pár centiméterre sikerült megemelnie a földtől, addig az anyja vicsorítva próbálta legalább egy kicsit a gödörhöz tolni a súlyos bútordarabot, sikertelenül. Végül összeroskadtak mindketten. Anyja zokogott. Hangos robbanás rázta meg a házat. A kerítésen gubbasztó madarak riadtan egyszerre repültek a magasba. Az utcáról a sikolyokat egyre tisztábban lehetett hallani. A lárma közepette K. valami állandó, ütemes zajra lett figyelmes. A zűrzavart valami rendezettség szűrte át, mintha százak meneteltek volna egyenletesen feléjük. Apja felemelkedett a helyéről, ő is a zajra figyelt. Majd hirtelen megfordult, és sietősen elkezdte a könyveket kirámolni a szekrényből. Csak dobálta kifelé a köteteket, amelyeket annyira fontos lett volna elásni. Nem törődött immár semmi mással, csak hogy minél előbb kiürítse a telepakolt szekrényt. A friss fekete földön szinte vakítóan fehérnek tűntek a kötetetek és a kiszakított lapok. Egyre közelebbről hallotta a kis K. a lépéseket. Lövések szakították meg a menet egyenletes hangját. K. apja kiegyenesedett. Megfordult, s egyenesen fia szemébe nézett. Majd odarohant a fiúhoz. K. összerezzent, rohanni akart, de késő volt. Apja erős ujjai a vállába kapaszkodtak, piszkos körmei szinte belemartak a húsába. Próbálta kiszabadítani magát, de a kövér ujjak mint valami meghajlított vas martak bele a vállaiba. Hallotta anyja sikolyát, érezte a nő kezét a lábain. Azt hitte segíteni akar. De nem … nem kiszabadítani akarta fiát, hanem férjének segített, hogy a gyermeket a kiürített szekrényhez vonszolhassák együtt. Megemelték egyszerre, szinte bevágták a kis testet a szekrénybe, s mielőtt K. bármit is tehetett volna lezárták az ajtajait. Próbált üvölteni, de nem jött ki hang a torkán. Verte a bezárt szekrényt belülről, de hiába. A menet a házhoz érhetett, a talpak egy ütem szerinti hangja szinte megsüketítette. Érezte, hogy emelkedik, majd zuhanni kezdett. Beverte a fejét, a fagyott föld darabjait érezte a szájában. A gödörben volt. Minden erejével az ajtónak feszült de az meg sem moccant. Szülei élve elásták. A réseken keresztül szóródott a föld a szekrény belsejébe. Szemeit képtelen volt kinyitni. Vagy talán nyitva is voltak, de a sötétség körülötte annyira mély volt, hogy akár vak is lehetett volna. Egyre halkultak a fenti világ zajai. Apja káromkodása … anyja zokogása … a lövések … a menetelők hangjai … a tompa puffanások, ahogy a kiásott földet visszalapátolják a gödörbe. Majd csend lett. Abszolút csend. Még a saját lélegzését sem hallotta.

12789731_1090758864308913_1388678289_o

3.

Amikor reggel K. nyugtalan álmából felébredt, szörnyű féreggé változva találta magát az ágyában. Eleinte az álom makacs folytatásának vélte a furcsa esetet, pillanatnyi rosszullétnek, amely hamarosan elmúlik. Azonban mikor próbált az oldalára fordulni, hogy visszaaludhasson, a mozgás nehézsége, már-már lehetetlensége felébresztette őt teljesen, s rá kellett eszmélnie, hogy nincs szó álomról, nincs szó pillanatnyi rosszullétről, egyszerűen nem jól ismert teste feküdt abban az ágyban, hanem egy óriási féreg, aki ide-oda kalimpálva sok-sok lábacskájával képtelen egy határozott mozdulatra, hogy megfordulhasson. K. döbbenetét szinte elnyomta ez a küzdelem, s ugyan próbált kiabálni szüleinek és húgának, jól ismert hangja furcsa csiripelő kísérőt kapott, amelyben szavai szinte felolvadtak, s felismerhetetlenné váltak. Persze, hogyan is lehetne segítséget kérni, hogyan is lehetne egyáltalán beszélni, ha az ember, illetve a rovar lévén, híján van a nyelvnek. Ragacsos csápokat érzett a szája helyén, melyek ide-oda mozogtak, folytatva a furcsa hangok koncertjét, s hiába is próbálkozott, nem tudta rendbe terelni szokatlan és ismeretlen végtagjait. Képtelen volt a harmóniára, tudata egy ellopott testnek akart parancsolni, mely parancsok az új testrészek mozgásának káoszát eredményezték csupán.

„Mi történt velem?”

Mintha Az átváltozást olvasta volna, mintha az elfelejtett író szövegében találta volna magát. Igen, mindez nem az ő szobája volt, hanem a nyomorult Gregor Samsáé, a karakteré, akit ő ellopott egy ismeretlentől, akinek a történetét a saját neve alatt kiadatta, aki által ő, az egyszerű és tehetségtelen K. híres és ünnepelt író lett. A karakter, akinek sorsa immár az ő sorsa: K., aki egy reggel féregként találja magát saját ágyában.

Nagy levegőt vett, s az időközben legalsó két lábát az ágy végének támasztva egy határozott rúgással a földre zuhant. Feje nagyot koppant a szőnyegen. Kezeivel akart a fájó helyre nyúlni, de egyszerűen nem volt kéz azon az idegen testen, amit használhatott volna, így fejét az ágynak dörzsölve próbálta tompítani az égető fájdalmat, ragacsos váladékot hagyva a fehér ágyneműn.

„K., kisfiam, minden rendben?”

Anyja halkan kopogott férje miatt, akit valószínűleg nem akart felébreszteni.

„Persze, minden rendben, mindjárt megyek, megetetem apát.”

Azonnal eszébe jutott, hogy az öreget már régen nem kell etetni. Megteszi azt ő maga. Anyja válasz helyet másodperceikig néma maradt. A K. szobájából érkező hangok, amelyet K. megfeledkezve jelenlegi helyzetéről, a saját, régi megszokott hangjának vélt megrémítették a nőt az ajtó előtt, aki remegő kezekkel nyitott be a szobába, s esett össze az ajtóban, mikor szembenézett a fejét forgatgató óriási rovarral. A váratlan reakció K.-t is megdöbbentette, tudatosítva, hogy külseje, a szoba, az orrfacsaró bűze, ami a fején tátongó sebből áradt, eszméletlen anyja, a földön heverő test mellett megjelenő és levegő után kapkodó kishúga a hegedűvel a kezében, s … igen, és a két lábán álló, ősz hajú apja arcán a jól ismert, régen látott rideg, testen áthatoló szempárral az arcán az ajtóban … a megfiatalodott vonások ismert elrendezése, amelyek akkor álltak be abba az állapotba, mikor fiára tekintve tudatosítani akarta a másikban, hogy minden eddigi elhatározása a bukás felé vezetett … igen épp úgy nézett az öreg K.-ra ott az ajtóban, mint korábban … mikor emlékeztette őt a régen meghozott ítéletre miszerint minden önálló gondolat, tevékenység, amit valaha gondolt vagy véghez vitt illúzió volt csupán … semmi több … „időpocsékolás” (ahogy mondani szokta) … nos igen, mindezen jelenet … apjával, a húgával és a földön fekvő anyjával … úgy állt előtte mint egy régi, értékes festmény, amelyhez még közel menni is fél az ember, nehogy akár a lélegzete is kárt tegyen benne … sőt rosszabb … mert mindez nem festmény volt, hanem a megmagyarázhatatlan és döbbenetes valóság. K. valóban egy féreggé változott.

*

Hogy a rovarlét mindennapjai miféle következményekkel jártak, talán felesleges leírni. Felesleges, hiszen mindannyian olvastuk, vagy olvasni véltük K. tollából. A kezdeti kedvesség, s elfogadni akarás viszonylag hamar fordult át leplezetlen undorrá, majd nyílt és őszinte gyűlöletté. A legnyilvánvalóbb húga viselkedése, volt, aki szinte az elejétől ellenezte, hogy a büdös rovartest egy eldugott apró kis szegletében felismerhetné bátyját. Semmi sem emlékeztette őt az idősebb testvére. Se a nyelv, sem az ismert mozdulatok, sem az illat, egyszerűen semmi. A lány számára bátyja emlékképpé redukálódott, amelyet önkéntelenül is torzított és tett tönkre a féreg, akivel nap mint nap találkoznia kellett. Órákra visszavonult szobájába a hegedűn gyakorolni, s K.-nak el kellett ismernie a sok gyakorlás valóban felmutatott némi fejlődést: a hamis hangok kiélesedtek, a bizonytalan lassúság felgyorsult. Ugyan mindez még messze volt a tökéletességtől, de K. szerette őt hallgatni, az egyetlen olyan dolgot, amely a lány részéről nem valami visszautasító dolgot közvetített feléje. Hát állat-e az, aki így szereti a zenét?

Anyja volt az egyetlen a családban, aki bár legtöbbször elrejteni kívánt undorral ugyan, próbált kedves lenni a rovarhoz, akit fia híján fiaként kellett elismernie. Sőt egy alkalommal megérinteni is próbálta, de K. látva a feléje közeledő bizonytalan és remegő kezeket, inkább hátrált tőle, semmint engedjen neki, hogy az anyai gondoskodás ösztönét elárulja ezzel a kikényszerített tettel. Anyja azonban túl gyenge volt ahhoz, hogy a többieket meggyőzze viselkedésük helytelenségeiről. Sem férjére, sem pedig a lányára nem tudott hatni, pedig nagyon is szüksége lett volna támogatásra: K. elfogadásának magából kikényszerített próbája láthatóan nagyon megviselte az asszonyt.

Apja hetekkel K. féreggé változása után kirúgta a családi vállalkozás alkalmazottait, s maga kezdett bele a félbehagyott munkákba. K. ajtaja az irodára nézett, így sokszor ki-kikandikált a mindig nyitott ajtónál dolgozó apjára, aki mintha tudta volna, hogy valaki figyeli őt, legalábbis mozdulatainak számtani kimértsége erre engedett következtetni. Valóban az apja volt az az ember? Akinek szinte halott arcát takaróval akarta elfedni, akinek a szájából kifolyt a leves, mikor etetni próbálta? Mintha egyszerűen visszafordult volna az elmúlás kapujából, látva, hogy egyetlen fia féregként kívánva továbbélni, egyedül hagyva családját, e két törékeny nővel. Újra dolgoznia kell.

Persze kellet-e nagyobb szenzáció, mint Az átváltozás írójának valódi átváltozása. K. a csúcson volt, sokáig nem lehetett titkolni az állapotát. A kiadó állítólag egy kisebb agyvérzést is kapott, mikor megbizonyosodott a hírek pontosságáról, de napokkal később sikeresen felépült a betegségből. Elfogadhatatlannak tartotta, hogy egy ilyen szenzációsan induló karrier kettétörjön az elején. Szinte követelte K.-tól a legújabb könyve, A per kéziratait, amelyen K. még emberi alakjában kezdett el dolgozni.

A tény, hogy féreggé változott nem mentette fel őt kötelessége alól, hogy a második könyvét befejezze. Eleinte a csápjaival próbálta megtartani a tollat, de nehezen tudta forgatni, s pár szó után kénytelen volt feladni. Rágói lüktettek a fájdalomtól. Így nem fog menni. Bárcsak diktálni tudott volna valahogy, de csak rémisztő ricsaj jött ki a szájából, amelyről egyáltalán nem lehetett elmondani, hogy hasonlítanának az emberi hangokhoz. Egy állat hangja volt. Arra is képtelen volt hogy egymás után ugyanazt a hangot ejtse ki. Egy nap azonban betegeskedő anyja egy óriási lapra felírta az Ábécé betűt, s K. szobájába terítette. K. boldogan lépkedett a papír betűin, miközben a nő , aki hosszú hónapok után újra talált magának némi elfoglaltságot, szorgosan írt a laptopon.

A könyv írása nem, de a folyamatos szereplések megviselték K.-t. Féregként azért mégsem volt annyira kényelmes az emberek között járkálni, interjúkat adni vagy épp különböző talk-showkban szerepelni. Az emberek arcai, amelyek egyszerre sugároztak döbbenetet és undort, elkedvtelenítette az írástól. A per akadozott, s a kiadó egyre rövidebb anyagokat kapott kézhez. K. szobája lassan a lakás lomtárává változott. Apja nem dobott ki egyetlen régi bútordarabot sem, hanem K. szobájába cipelte őket, mondván, hogy „fiának” úgysincs szüksége sok helyre. Nem is volt már a dolgozószobája, hanem raktár egy üres ponttal a közepén, ahol szánalmas teste a laptoppal együtt elférhetett. K. végül egy nap teljesen abbahagyta az írást, s nem diktált többé anyjának.

Végül eljött az idő, mikor már egyáltalán nem hagyta el a szobáját. Nem lépett ki a folyosóra, visszamondta a nyilvános szerepléseket és az „interjúkat”. Gyakran tekintett a falon függő félmeztelen nő képére. Kezdett megbarátkozni a gondolattal, hogy további életét rovarként fogja leélni, ám a félmeztelen nő látványa szinte fájdalmasan ráébresztette arra, mi is hiányzik neki igazán. Olyasmi, aminek a meglétéről teljesen megfeledkezett. A nemiség. S bár voltak elszórtan barátnői korábban, sose mondhatta magát igazi lepedőakrobatának, kimondottan jó sem volt az ágyban, de az internet, s a különféle erotikus regények korában, valljuk be, kinek kell már jónak lennie. De K.-nak egyszerűen hiányzott legkedveltebb testrésze … a gyönyör forrása … hiányzott az érzés mikor megkívánt egy nőt az utcán.

„Talán mégiscsak a farkam tett emberré”

Egy érző lénnyé, aki csak akkor érezte szó szerint az ereiben folydogáló életet, mikor önmagával vagy épp mással játszott. Eszébe jutott Az átváltozás, s annak eredetije. Vajon miért nem volt szó benne a szexről, a nemiségről, miért nem mondtak ki benne dolgokat, miért csak a sorok mögött húzódik valami rejtett szexualitás? Hasonló dolgok jártak a fejében, miközben arra az alacsony, beteges, keménykalapos kis mitugrászra gondolt, akinek jelenlegi féreglétét köszönheti, ezt az egész elátkozott karriert és életet, s akire csak ő emlékszik az egész világon, de ő is csak napról napra halványabban. Már a nevét sem tudta felidézni. Talán nem is létezett soha, s Az átváltozás kizárólag az ő nagy műve volt, amit lám … most az életben is megvalósított.

*

A kiadó elnöke eleinte udvariasan próbált érdeklődni a hiányosságok okairól, sokáig azonban nem tudta türtőztetni magát. Látogatását ideges és dühös telefonbeszélgetések előzték meg K. apjával, aki nem volt hajlandó a fia közelébe tenni a telefont. Egy kora reggel azonban, napokkal K. bezárkózását követően, a kiadó elnöke meglátogatta őket. K. apja bezárkózott dolgozószobájába, mondván ő nem hajlandó részt venni ebben az „irodalmi cirkuszban”. Édesanyja betessékelte az elnököt, s a fia szobája felé vezette.

„Depresszióba esett … de hát mi mást is tehetne, aki egyik napról a másikra egy óriási rovarrá változik, nem igaz?”

K. anyja elmosolyodott mintha e humoros kijelentéssel sikerül kissé megolvasztani a kiadó emberének szinte megfagyott arcát. Hiába. A szerkesztő csak fagyosan kérdezett rá K. hollétére.

Kissé meghátrált mikor meglátta K.-t a szoba közepén. Arca undort sugárzott, mint minden egyes találkozásukkor a nagy átváltozás óta, de megerőltetve magát, egy nagy levegővétel után belépett a szobába.

„Kérem, hagyjon magunkra minket!”

K. anyja orra előtt becsukta a szoba ajtaját. Arcvonásain képtelen volt uralkodni, mikor körbenézett a szobában. Tett pár lépést, óvatosan kikerülve a szanaszét heverő étel-, és ürülékdarabokat. K. mereven követte az elnök lépteit, ügyelve, hogy ne tegyen semmiféle hirtelen mozdulatot, hiszen a kommunikáció e beszűkült változata egyszerűen nem volt elég arra, hogy ártalmatlanságáról, sőt mi több, ártatlanságáról kellőképp bizonyosságot adhasson. A féreg külső egyszerűen megfosztotta mindenféle nemes gesztus kinyilvánításában, torz teste nyers fenyegetettséget sugárzott, semmi többet. Az elnök azonban próbált minderről tudomást sem venni. S bármennyire is volt ellenszenves az arca azokban a percekben, K. értékelte a próbálkozást, bármennyire is esetlen volt … értékelte, akár a nyomorék, ha a másik személy a világ legtermészetesebb dolgának tartja, hogy egyeseknek nincs lába. Az elnök a kezébe vette az asztalon hagyott papírokat, s szinte megfeledkezve a mozdulatlan K.-ról figyelmesen olvasni kezdett. Percekig mereven tekintett a lapokra, szemei falták a betűket, s az arcára fagyott feszültség lassan, fokozatosan megenyhült. Miután az utolsó oldalra ért azonban harag villant a szemeiben. K. pontosan tudta mi keltette fel a haragot. A befejezetlenség. S a tény, hogy a könyv örökre ebben az állapotban marad. Mindketten tisztában voltak azzal, hogy soha nem fogja tudni befejezni A pert. Az elnök végre K. szemeibe nézett, vagy a helyre a fején, ahol szemeket vélt látni.

„Mélyen csalódtam Önben … a kezdeti siker után mindenre számítottam … érti? … mindenre, de ekkora bukásra nem … épp csak elkezdett valamit … valamit, amit eleinte talán csak magának gyártott … írni, csak úgy … hobbi … valami belső kényszer … valami, amit megmagyarázni sem tud, csak ír, sajnálva minden egyes percet, amit írással tölt, s mégsem tudja abbahagyni … nincs ezzel semmi gond … egy kis szín az életében, bármennyire legyen ez a szín fakó vagy hamis mások számára … a családja számára … az édesapja számára … kit érdekel, ha önt, kizárólag Önt, az írót valamilyen formában kielégíti? … magának ír … a négy fal között … de kedves K., mikor Az átváltozás kéziratát elküldte nekünk mindez véget ért … érti mit mondok? … többé nem magának írt … nem hobbi, nem idétlen kitöltése az időnek … felelősség … méghozzá óriási … ha bármilyen írást közszemlére állít, felelősséget kell vállalnia minden egyes betűért, sorért, de ami a legfontosabb, azokért, akik hajlandóak elolvasni a telefirkált lapokat … nincs többé Én … nincs többé, hobbi … nincs olyan, hogy fogja magát, s egy reggel féreggé változva hátat fordít ennek a felelősségnek … választhatott, nemde? … s választott is … nem az irodalmat választotta, nem is az írást egymagában … ne legyünk naivak … a folytathatóságot választotta, hogy nem hagy egyetlen befejezetlen sort sem a kurva életbe … az író feladata nem az, hogy átélje azt, amit leír …, hanem, hogy arcot adjon szavainak … nem önnek kell megváltoznia K., hanem azoknak kell változnia akiknek, s akikhez ír … nem engedheti meg azt a kényelmet magának, hogy egy gusztustalan rovarként hátradőlve félbehagyja azt, amit egyszer elkezdett … tudja, hány ezren … millióan olvasták Önt? … Az átváltozást? … ők Önre kíváncsiak … nem Gregorra … az író arca a lényeg, hát nem érti? … amit leír, a legfontosabbnak tűnik bár, de csak másodlagos … az olvasónak az író arcára van szüksége, nem pedig a szövegre … ha nincs arc, a szöveg sem fogja érdekelni többé … ha nincs arc, mintha író sem lenne, s a szöveg is szép lassan kikopna az emberek tudatából … az író története a lényeg … s ugyan milyen története lehet egy féregnek? … persze egy darabig szenzáció, az író aki rovarrá változott … de pár nap, s elfelejti mindenki … pár hónap, s Az átváltozásra sem fog emlékezni senki, ha nincs valami folytatás, egy újabb mű, ami szinten tartja az életművet … s akkor már nem a szöveg a lényeg, hanem egyszerűen az arc … az író arca … senki nem fog egy könyvet venni egy rovartól … de ez nem is fog bekövetkezni soha … s ebben van a legnagyobb bűne kedves K. … egy féreg nem is tud könyvet írni … nem tud mást csak teleszarni egy szobát.”

Valahogy nem illetek az elnök szájába a szavak, de az adott helyzetben, K. is belátta, nem tehetett másképp. A düh valódi volt, természetes, elhajítva mindenféle udvariasságot és jó modort, amit ez az ember a munkája során, a több száz kiolvasott könyv után felszedett. K.-ban a kezdeti szimpátia kihunyt. Megmozdult, pár lépést tett a férfi felé, aki nem is törődve a fenyegető mozdulatsorral, szinte kikelve magából, egyre hevesebben mondta a magáét.

„Nézzen erre” – kezébe vette az asztalon heverő papírdarabokat – „Nézze meg jól … mindezt már sosem fogja befejezni K. … soha ebben a büdös életben … épp csak átfutottam … sikeres lehetne … sikeresebb mint Az átváltozás … de ön egyszerűen elárulta ezt a hivatást kedves K., mikor úgy döntött, hogy puszta kényelmi szempontból a rovarlétet választja … nullát … a Semmit … s mindazt amit elkezdett, csak úgy félbe hagyja.”

Mérgében szanaszét szórta A per papírjait a szobában. A lapok egészen a mennyezetig repültek, majd mintha egy pillanatra megálltak volna a levegőben, lassan kezdtek visszaszállingózni a föld felé, világító fehér szigetenként elterülve a szobában.

„Ön elárulta az irodalmat K. Elárulta az írókat, de sebaj … féreg akar lenni? … hát legyen, de akkor azt is érdemli, ami egy mocskos csótánynak kijár … eltaposni, s hagyni, hogy az undorító test a bűzös belsőségeivel együtt egy cipőtalpon rohadjon el … én eltaposom magát K.! … s tudja mit? … élvezettel teszem majd … tönkretett … sok vesztenivalóm már nincs … nevetve nézem végig … nevetve, ahogy elfelejtik ezt a széttaposott, kiszárat kis húsdarabot …”

Az elnök nem tudott uralkodni magán, s szinte nekirontott K.-nak. Rugdalta a fejét, a páncélját, szinte vérben forogtak a szemei. K. egy darabig némán tűrte a tompa fájdalmat, majd rávetette magát az elnökre, aki hanyatt esett. Izmos lábacskáival az elnök arcát kereste, hogy kinyomhassa a szemeit, betörve az orrát, péppé zúzhassa az arcát. Nem érdekelte már semmi, ez az ember nem érdemel jobbat. Még hogy őt elfelejteni? Még hogy meg kellett volna ölnie Gregort? Ekkor éles fájdalom járta át a testét. Szinte megbénulva fordult le az elnökről. Apját látta, aki fenyegetően nézett a saját fiára, miközben mankóját görcsösen szorongatta a kezében. A bot végéről vörös váladék csöpögött. A fájdalom, ami végigjárta K. testét, oldalának egy pontjára húzódott. Hátsó két lábát nem tudta mozgatni, csak vonszolta maga után. Apja mereven állt előtte, készen az újabb támadásra, mikor síró anyja lefogta a férje kezeit.

K. kihasználva a lehetőséget az ajtó felé rohant maga után húzva két megbénult lábát. Nem érdekelte ki áll előtte, nem érdekelték a szülei, sem zokogó édesanyja, mintha előtte sem lettek volna. Végigszáguldott a szobán, fellökve mindenkit, aki elé állt. A szobából kiérve a konyhába rohant, s a falhoz tapadva a nyitott ablak felé vette az irányt, nem hagyva mást a lakásban, csak anyja megdöbbent, apja dühös, s az elnök összekarmolt arcát, s apró vértócsákat, az egyetlen gesztus nyomait, amely apja részéről érte őt hosszú-hosszú évek során.

12787035_1090757887642344_1371588293_o(1)

*

A ketrecet nem igazán bánta. Mire is számíthatott volna a szökése és viselkedése után. Állati ösztönei lassan elnyomták egykori emberi élete emlékeit. Bármennyire is volt szürke, kiszámítható és monoton az az élet, mégis egyedi volt. Az övé. Az átváltozás után azonban nem csak testét veszítette el, hanem a méltóságot is, ami minden embernek, még a legelvetemültebbnek is kijárt volna. Mennyire más, mennyire jobb volt az az élet, mint itt a város legnagyobb terén egy szűk ketrecbe zárva szórakoztatni puszta külsejével az arra járó embereket. De nem tudta visszahozni az elvesztegetett időt, ahogy emberré sem volt már képes válni. Megadva magát, hátára fekve hagyta, hogy elkapják azon a keserves délutánon, mikor megszökött a konyhaablakon keresztül. Némán tűrte, hogy a ház tetején rávessék magukat üldözői, s ketrecbe dugják, majd kiállítsák, akár egy veszett majmot.

„Ha már írni nem tud, akkor legalább valami haszna legyen, amíg el nem felejtik … amíg meg nem unják”

A kiadó elnökének szavai puszta bosszút sugároztak, semmint nyereségvágyat. Elvégre mindenki szabadon a ketrec elé mehetett, hogy megbámulja a maroknyi szalmával hintett kalitka szinte mozdulatlan lakóját. Ő lenne a nagy író? A felnőttek csak mosolyogtak, míg gyerekeik habzó szájjal bámulták az állatott, meg-megcibálva lebénult lábait, amelyek néha észrevétlenül lógtak ki a ketrec rácsai közül.

„Más idők járnak – mondta a kiadó elnöke – az embereknek nem a szöveg kell, hanem az író … hát most megkapták”

Hetekig tódultak az emberek a térre. Még őröket is állítani kellett a ketrec elé, miután az egyik gyerek akkorát rántott K. lebénult lábacskáján, hogy az kiszakadt a helyéről. K. nézte az ismeretlen arcokat … ahogy tátott szájukból szinte kifolyt a nyál … ahogy keresték apró szemeit fekete arcán, nem tudva, hogy merre nézzenek … ahogy páran hozzászóltak … hogy megrágott ételdarabokat dobáltak neki … ahogy mérgesen felkiáltottak, hogy csináljon már valamit, bármit … szólaljon meg … mozdítsa meg a fejét … bármit, ami jogot adott neki arra, hogy itt a tér közepén legyen. Már nem érdekelt senkit, hogy ki ő valójában, hogy ő nagy író, Az átváltozás című mestermű megalkotója, a befejezetlen, de csodálatos A per című regény, időközben kiadott szerzője. Nem, mindez már senkit nem érdekelt, csak a rohadó szalma és ételmaradékok közé zárt nyomorék féreg. De csalódást okozott … soha nem mozdult meg, semmilyen kívánságra.

Egy nap szülei és kishúga is meglátogatták őt. Anyján látta a kitörni kívánkozó sírást, húgán a kíváncsi szempárt, aki bátyja vonásait kereste ebben a torz formában … s látta apját is. Igen, apját, aki szinte megfiatalodott, ősz haját mintha befestette volna, életerővel teli férfi egy szigorú, megvető tekintettel, amellyel a férget vizsgálta maga előtt. Az öreg szemeiben a korábban meghozott ítélet sugárzott vissza, a szemek, amelyeket korábban szinte erőszakkal akart letakarni … a szemek, amelyek ítélkeznek az elveszett fiú felett. Majd megfogta felesége és lánya kezeit, elhúzta őket a ketrec elől, mintha a látogatás csak egy véletlen lett volna … egy tévedés … ők azt hitték, az elveszett fiút fogják viszontlátni, nem pedig ezt az undorító csótányt.

„Amíg meg nem unják” – visszhangoztak az elnök szava K. fejében. S valóban. Napról napra kevesebben látogatták, az utolsó nézelődők is csak rátekintettek, majd mentek tovább, nem foglalkozva a ketreccel, s annak lakójával. Az ellenőrzés is szükségtelenné vált. Először csak egy őrt küldtek el, hetekkel később pedig az utolsó is magára hagyta a ketrecet a város terén, amely immár senkit sem érdekelt igazán.

A ketrec a tér megszokott részévé vált. Olyannyira megszokott, hogy megléte semmiféle kíváncsiságot nem ébresztette senkiben, csupán egyesek panaszkodtak néha a fojtogató bűz miatt. Hónapok óta nem nézett senki rá, míg egy hűvös éjjel arra ébred, hogy egy kesztyűt viselő kéz gyengéden megsimogatja a fejét. Riadtan tekintett fel az alakra, akinek az arcát enyhén világította csak meg az utcai lámpa fénye. Soha nem látta előtte az idegent. Ruházata furcsa volt, régies és kopott, mintha egy színész lett volna, aki magán felejtette a jelmezt az előadás után. Másik kezében egy vékony sétapálcát tartott, amin kényelmesen meg is tudott támaszkodni. Fiatalnak tűnt, de sötét szemeinek tekintete századnyi tapasztalatot és fáradságot sugároztak. Beesett arca közepén vékony ajkai mosolyra fordultak. K. megnyugodott. Hosszú hónapok gyötrelmei váltak semmivé egyetlen másodperc alatt … gyötrelmek amiatt, hogy teljesen egyedül van ebben a világban. Bár az idegen egy szót sem szólt, jelenléte, egyáltalán a tudat, hogy ez az ember … bárki is legyen … valahol a világ egy részén él és lélegzik, megnyugtatta. Az idegen friss húsdarabot húzott ki a zsebéből, s K. elé dobta. Miközben K. jóízűen elfogyasztotta a falatot, az idegen eltűnt. K. pár másodpercig hallotta a sétapálca egyre halkuló koppanásait a tér macskakövein, míg fel nem oldódtak az alvó város halk zajai között.

Elismerte bűnösségét. De nem azt a bűnt, amit a kiadó elnöke a fejére olvasott. Engednie kellett volna … engednie, hogy Gregor Samsa kilehelje a lelkét, ahogy az eredeti műben meg is tette. Ő megfosztotta hősét a nemlét megnyugtató tudatától. Pedig valójában Gregor Samsa boldogsága ebben volt, s nem a féreglét különlegességében … boldog volt, mert tudta, hogy egyszer mindez véget ér. K. Az átváltozás átírásával azt gondolta, hogy megdolgozott a sikerért. Pedig nem így volt, s most a világ megfosztotta őt a büntetés kiteljesedésétől. A mindent feloldó, s a mindentől feloldozó végtől. Mert bűnhődnie kellett … mert nem tehetett másképp. K. elkeseredve, de megértve szívta magába a lélegzetek mindegyikét, reménykedve, hogy a következő már valóban az utolsó lesz. A toronyóra elütötte a hajnali három órát. K. minden egyes levegővételét egy újabb követte.

(A szövegben szereplő idézetek Franz Kafka Az átválzozás című művéből Györffy Miklós fordításából származnak.)

Advertisements

Az ember, aki megölte Franz Kafkát

Részletek

Czér Fanni vázlataival

… hiszen minden gondolatomra a Te nyomásod nehezült, még arra is – és főképp arra -, ami eltért a Tiedtől. Mindezek a Tőled látszólag független gondolatok kezdettők fogva a Te rosszaló ítéleted terhét hordozták.”

F. K. – Levél apámhoz

Amikor reggel K. nyugtalan álmából felébredt, percekig üres tekintettel meredt hol mozdulatlan testére, hol jólismert szobájának részleteire, hol pedig a sarokba rendezett könyveinek ferde oszlopára, a régen olvasott (ha olvasott egyáltalán) kötetek címeire, miközben az járt a fejében, hogy talán nem is fontos könyvek azok. Eltékozolt fiatalkorának, immár megtagadott bálványai.

„Nem is bálványok – gondolta – hanem egyszerű tolvajok.”

Minden egyes sor, s betű magába zárta az időt, melyet egykor rájuk szánt, s melyet talán mással, ahogy apja mondaná, „hasznosabb dolgokkal” is eltölthetett volna.

„Bárcsak történne valami”.

Bármi, amely változást hoz, ami megingat … bármi, legyen az jó vagy rossz … bármi, ami felszámolja a végtagjaiba ivódott automatizmust, ami megszűnteti a reggeli esőcseppek kopogását az ablakpárkányon, ami megálljt parancsol az erekciónak, amely rátör, mikor ide-oda vergődő tekintete megállapodik a feje felett lógó félmeztelen női képen, amelyet még tizenhat évesen ragasztott falára, s amely végigkísérte egy kamasz felnőtté válását. A kép még ott volt, ahová hosszú évekkel ezelőtt ragasztotta. Ahogy a könyvei is mozdulatlanul hevertek a sarokban hosszú évek óta. K. végül megadta magát a reggelenkénti, alig másodpercekig tartó tartó örömfoszlánynak, amelyet a kép látványa, s jobb kezének ütemes mozdulatainak együttese okozott alsógatyájában.

„Kilátástalan” – mondta félhangosan, mikor végre kikecmeregett ágyából.

S valljuk be … valóban az volt. Az életuntság egy furcsa esete volt az övé. Egyfajta megfagyott állapot, kitörni kívánó pánik az elszalasztott lehetőségek miatt és mélyen gyökerező nyugalom, furcsa együttese. Igen, ő volt K., eme írás főszereplője, tengődve a két pólus között, várakozva … várakozva, még az élet a maga megszokott sebességében, enyhén súrolva bőrét, elhaladt mellette.

12394810_1047005958684204_381112154_o

A tagjaiban érezte az üdítő bizsergést, amit Kafka rövid novellája okozott. Nem a régi emlékek, nem is olvasáshoz való egykori ragaszkodás öröme okozta mindezt, hanem egy kijózanító felismerés. Végre, évekkel később K. valóban úgy érezte, hogy megértette Kafka művét. Felfedezte a humort, melyet a komorabbnál komorabb értelmezések eltakartak az évtizedek során. Kiásta a föld mélyére rejtett kafkai humort. Miért nem beszélt neki soha senki sem Gregor boldogságáról? Mert Gregor boldog volt ez kétségtelen. A puszta emberi létezés felváltása az állatival megszabadította őt családja, karrierje, egész falak közé zárt élete korlátaitól. Gregor boldog volt és szabad. Féreggént már senki sem várta el tőle, hogy dolgozzon a családi adósságok faragása érdekében. Állat lévén megszabadult az emberi léthez és kultúrához láncolt fájdalmas kötelességétől is. Gregor szabad volt! Mintha ő lett volna az első olvasója ennek a novellának, aki észreveszi ezt a szabadságot. Micsoda fantasztikus mű! A felismerés okozta örömöt azonban megkeserítette valamiféle furcsa irigység, aminek nem volt helye abban a szent pillanatban, s mégis beférkőzött. Miért épp Kafka írta ezt az elbeszélést? Egy ember, aki saját életében képtelen volt Gregorrá válni, a karakterré, akit ő talált ki. Miért tagadta meg Kafka a Gregor-létet, miért nem vált szabaddá, miért nem tett valamit, hogy ne egy szürke kis hivatalnokként haljon meg? Igazságtalannak érezte, hogy egy ilyen gyáva kisember képes volt megírni ezt a remekművet. Ahogy Gregor húga mondta a novellában édesanyjuknak, „csak attól a gondolattól próbálj megszabadulni, hogy ez Gregor”. Miközben izzadt tenyerének nedvessége nyomot hagyott a dohányfüsttől elsárgult lapokon, K. e mondatot ismételgette magában némi változtatással.

„Csak attól a gondolattól próbálj megszabadulni, hogy ez Kafka. Csak attól a gondolattól próbálj megszabadulni, hogy ez Franz Kafka.”

12364003_1047006655350801_1966034903_o

Szinte feltépte szobája az ajtaját. A gyűrött, vékony könyvecske az ágyon hevert. Épp, ahogy reggel ott hagyta. Mégsem bolondulhatott meg! Egyáltalán a világ maga sem fordulhatott ki magából, hogy egyik napról a másikra kitörli emlékezetét Franz Kafka jól csengő neve. Pedig ott volt a név. Egyértelműen. FRANZ KAFKA. Csupa nagy betűvel. Belelapozott a könyvbe. Minden betű a helyén volt. Úja szétválogatta a könyveit, hogy rátaláljon A kastélyra is. De semmi. Sehol sem találta. Remegő ujjakkal, lassan írta be a Google keresőbe az író nevét, amely fel sem hozta a kívánt találatot. Enter. Kaffka Margit … Johannes Kafka … de sehol sem Franz. Sem képek, sem videók, semmiféle szöveg, semmi nyom, még német nyelven sem. Franz Kafka egyszerűen eltűnt az internetről. Nem. Ez nem lehet. Kafka nem egyszerűen az az internetről, a könyvtár polcairól, a könyvesboltokból, az ország legnagyobb könyvtárának online archívumából tűnt el. A több órás reménytelen keresgélés után K.-nak tudomásul kellett vennie, hogy az emberek fejéből is kiveszett az író. Mintha soha nem is írt volna egyetlen sort sem. Mintha soha nem is élt volna. Franz Kafka egyszerűen nem volt része a világnak. Nincs többé. Soha nem is volt.

12394506_1047005822017551_1250475326_o

Az átváltozás a kiadó minden várakozást túlszárnyalt. Óriási siker lett. Nem győzték újra nyomtatni, sőt hetekkel az első megjelenést követően, külföldön is kiadták. A kritikák szinte mindegyike a történet nagyszerűségét emelte ki. K. úszott a sikerben: találkozók, felolvasó estek, külföldi utak … mintha egy álomban élt volna. Mámorát csak néha-néha törte meg egy-egy halk kritika, melyek Gregor „boldogságának” jogosságát kérdőjelezték meg, feltéve párszor a kérdést, nem kellett volna inkább meghalnia az óriási féregnek. K. a szerző szabadságát előbbre tartotta, mint az értetlenkedő kritikai hangok jogosságát, s immár, az eredeti mű hiányának tudatában, nem is igazán foglalkoztatta mindez. Valamit becsempészett az irodalomba, s azon túl is. Az átváltozás fogadtatása ugyanis jócskán túlhaladta a szépirodalom kereteit. K. a világ folyásába avatkozott bele, hiszen valami olyasvalamivel ajándékozta meg őket, ami mindig is megvolt, de előtte senki nem hozta a felszínre. Mert Az átváltozás hatását ezzel tudta a legjobban körülírni. Nem újdonságról volt szó, hanem olyasvalamiről, aminek már régen léteznie kellett volna.

„Mintha már olvastam volna valahol” – szóltak a reakciók, de senki nem tudta felidézni a forrását ennek az érzésnek. S igen, mintha valóban mindenki ismerte volna Gregor Samsa történetét, mintha a rovarrá változott fiatalember története ott lógott volna mindig is a levegőben. Világszerte emberek ezrei hagyták ott irodai munkahelyeiket, amelyről még a hírek is beszámoltak, de amelyek nem kötötték össze e furcsa jelenséget K. könyvével. Irodaházak, hivatalok üresedtek ki egyik napról a másikra a nagyvárosokban, jelmondatok lógtak az emberek ajkain, mint „Ideje élni” vagy „Elég a rabszolgaságból”. A világgazdaság zuhanóban volt, egyre több helyen törtek ki véres zavargások. Amerikában valaki felgyújtotta magát a munkahelyén. Mint később kiderült egy óriási számítástechnikai cég tulajdonosa választotta az öngyilkosság e brutális módszerét. Az asztalán megtalálták Az átváltozás angol kiadását. Döbbenetes folyamat indult be, emberek százai követték a cégvezető drasztikus lépését a világban, amely napokkal később alábbhagyott, miután kiderült, hogy a cégvezető túlélte a sérüléseit. A hírek még egy darabig foglalkoztak még vele, hiszen az időközben hazaszállított férfi féregnek képzelte magát, amely szerepétől egy másodpercre sem volt hajlandó megszabadulni, megkeserítve családtagjai mindennapjait. Aztán, mint minden szenzációt a médiában, szép lassan elfelejtették őt az emberek. De mégis mivel lehetett volna mindezt magyarázni? Változtatott e világon egy egyszerű könyv ennyit valaha? Talán igen. Da, abból a szemszögből, amelyben K. találta magát, mindez nem is volt lényeges többé.

12364375_1047006112017522_668723909_o

„… nincs olyan, hogy fogja magát, s egy reggel féreggé változva hátat fordít ennek a felelősségnek … választhatott, nemde? … s választott is … nem az irodalmat választotta, nem is az írást egymagában … ne legyünk naivak … a folytathatóságot választotta, hogy nem hagy egyetlen befejezetlen sort sem a kurva életbe … az író feladat nem az, hogy átélje azt, amit leír …, hanem, hogy arcot adjon a szavainak … nem önnek kell megváltoznia K., hanem azoknak kell változnia akiknek, s akikhez ír … nem engedheti meg azt a kényelmet magának, hogy egy gusztustalan rovarként hátradőlve félbehagyja azt, amit egyszer elkezdett … tudja, hány ezren … millióan olvasták Önt? … Az átváltozást? … ők Önre kíváncsiak … nem Gregorra … az író arca a lényeg, hát nem érti? … amit leír, bár a legfontosabbnak tűnik bár, de csak másodlagos … az olvasónak az író arcára van szüksége, nem pedig a szövegre … ha nincs arc, a szöveg sem fogja érdekelni többé … ha nincs arc, mintha író sem lenne, s a szöveg is szép lassan kikopna az emberek tudatából … az író története a lényeg … s ugyan milyen története lehet egy féregnek? … persze egy darabig szenzáció, az író aki rovarrá változott … de pár nap, s elfelejti mindenki … pár hónap, s Az átváltozásra sem fog emlékezni senki, ha nincs valami folytatás, egy újabb mű, ami szinten tartja az életművet … s akkor már nem a szöveg a lényeg, hanem egyszerűen az arc … az író arca … senki nem fog egy könyvet venni egy rovartól … de ez nem is fog bekövetkezni soha … s ebben van a legnagyobb bűne kedves K. … egy féreg nem is tud könyvet írni … nem tud mást csak teleszarni egy szobát.”

12394745_1047006352017498_533778643_o

A ketrec a tér megszokott részévé vált. Olyannyira megszokott, hogy megléte semmiféle kíváncsiságot nem ébresztette senkiben, csupán egyesek panaszkodtak néha a fojtogató bűz miatt, ami a belsejéből áradt kifelé. Hónapok óta nem nézett senki rá, míg egy hűvös éjjel K. arra ébred, hogy egy kesztyűt viselő kéz gyengéden megsimogatja a fejét. Riadtan tekintett fel az alakra, akinek az arcát enyhén világította csak meg az utcai lámpa fénye. Soha nem látta előtte az idegent. Ruházata furcsa volt, régies és kopott, mintha egy színész lett volna, aki magán felejtette a jelmezt az előadás után. Másik kezében egy vékony sétapálcát tartott, amin kényelmesen meg is tudott támaszkodni. Fiatalnak tűnt, de tekintete századnyi tapasztalatot és fáradságot sugárzott. Beesett arca közepén vékony ajkai mosolyra fordultak. K. megnyugodott kissé. Hosszú hónapok gyötrelmei váltak semmivé egyetlen másodperc alatt … gyötrelmek amiatt, hogy teljesen egyedül van ebben a világban. Bár az idegen egy szót sem szólt, jelenléte, egyáltalán a tudat, hogy ez az ember … bárki is legyen … valahol a világ egy részén él és lélegzik, megnyugtatta. Az idegen friss húsdarabot húzott ki a zsebéből, s K. elé dobta. Miközben K. jóízűen elfogyasztotta a falatot, az idegen eltűnt. K. pár másodpercig hallotta a sétapálca egyre halkuló koppanásait a tér macskakövein, míg fel nem oldódtak az alvó város halk zajai között.

12394676_1047006488684151_1815666339_o

A teljes novella, Czér Fanni végleges illusztrációival, hamarosan ugyanitt . . .

Tátogó fecskecsőrök

Czér Fanni rajzaival

“Beszéltem, hangosan és megállás nélkül, előbb mint a parasztok, aztán mint a városiak, olyan gyorsan, ahogy csak bírtam, elbűvölve a hangoktól, melyek jelentéssel voltak terhesek, ahogy vízzel terhes az olvadó hó, győzködve magam újra és újra és újra, hogy enyém most már a beszéd, s nem akar kiszökni előlem az ajtón, mely a balkonra néz.”

Jerzy Kosiński – A festett madár

Mert a dolog anyámmal kezdődött. Illetve a nővel, akit anyámnak neveztem. Aki értelmetlen halálával rávett, hogy beszéljek magamról. Kettőnkről. Aki értelmetlen halálával egy értelmetlen életet fejezett be. Akinek itt kellett hagynia engem, röpke életétnek csonka maradványát. Hogy írjak arról, amit igazából el kellene hallgatni. Talán jobb, hogy nem élt tovább. Ahogy a többiek sem. Talán jó, hogy az élet nem túl hosszú, másként elvetélt, eltékozolt és beváltatlan ígértektől és történetektől bűzlene minden. Anyám meghalt, hogy mindezt elmondhassam. Hogy majd mindazt, amit elmondtam elfelejtsék. Hogy mindaz, amit elfelejtettek beépüljön az álmaikba, a sejtjeikbe, a szerveikbe, s onnan, mint valami megbújt démon, irányíthassanak minden mozdulatot és döntést, amit még el sem kezdtek, amit még meg sem hoztak. Hogy egyes dolgokról ne tudjanak múlt időben beszélni. Én láttam a fecskéket megzavarodni. Ahogy lázasan erősítik fészkeiket, miközben a fák már kopaszodtak. Láttam őket, ahogy elhullott fiókáikat próbálják etetni. Láttam, hogy az életnek létezhet egy másik, egy gyorsabb lefolyása. Nem … a madarak nem kergültek meg. Inkább egy másik, mélyebb igazságra világítottak rá: hogy minden elkezdett mozdulat a befejezni kívánt elmúlás része egyben.

Szorosan anyám karjába fúrtam az arcom. Vállai felett, tátott szájjal figyeltem az eltűnő tájat. Túlságosan aprók voltak a rések, s túlságosan nagy a valóság, ami elsuhant a túloldalon. A fák hosszú sorfalakban álltak a sínek mentén. Úgy meredtek az ég felé, akár a földből kiálló karok. Kapkodtam a levegő után. Hajnalban könnyebb volt. Éreztem az a hűvös szellőt és anyám illatát. A vagonban megrekedt a hőség. Az izzadó, összeragadt testek ontották magukból a forróságot. Időbe telt mire újra megszoktuk a félhomályt. A megkeseredett arcok lassan bontakoztak ki az ébredező fényben. Szemük helyén hatalmas, fekete folt tátongott, mintha két szabályos lukat fúrtak volna a koponyákba. A tekinteteket állatias várakozás ülte meg. Kesernyés leheletek keveredtek az ürülék-, és a hullaszaggal. A szürke testek egymásba kapaszkodtak. Akár az összeakadt rovarok, amelyek szabadulni akartak egymástól.

A negyedik reggelre ébredtünk a vagonban. A lélegző szőnyegen mindenkinek megvolt a maga helye. Ahol összegömbölyödhetett. Anyámmal a sarokban ültünk. Távol a többiektől. Alig mozogtak, őrizve némi erőt, ami még bennük ragadt, s amely szükségességében már ők sem hittek igazán. Eleinte a szerelvény másik végébe gyűjtötték a halottakat. A bűzt azonban nem tudtuk elviselni. Ki kellett hajítani őket menet közben. A vagon egyik falán jókora rés tátongott. Vékony deszkákkal volt elfedve, amelyeket könnyedén lehetett levenni és visszahelyezni. Ha valakinek egy családtagja veszett oda, nem ellenkezett. Hajnalban dobálták ki a megdermedt testeket. Akár a szobrok, amelyek még őrizték az utoljára megtett mozdulatot. A kínszenvedés befejezetlen mozdulatát. Halkan mormoltak valamit, mielőtt elengednék őket. Nem értettem a szavakat. Kérdeztem anyámat, mit jelentenek. Nem válaszolt. Ajkai hang nélkül kántálták a többiek imáját, miközben gyengéden simogatta verejtéktől ragacsos homlokom. A katonák a halottakra is lőttek. Azt hitték, hogy szökevények.

A csecsemők és a gyerekek hullottak a leggyorsabban. Őket senki sem tudta kihajítani. A sarokban gyűjtötték össze a kék, felpuffadt kis testeket. Mintha abban reménykedtek volna, hogy idővel felélednek. Végtagjaik gyurmába szúrt pálcikaként meredtek mindenfelé. Egymáson zötykölődtek, engedelmeskedve a vonat szabálytalan ütemének. Mintha még mindig éltek volna. Másztak egymáson. Nagy fejük ide-oda imbolygott, tompán koppanva a vagon falához, s egymás koponyáihoz. Az anyák ilyenkor kétségbeesetten rohantak oda, hogy kézbe foghassák a bűzlő, száradt ürülékkel összekent kis szörnyetegeket. Undorodva hajították vissza őket. Félve körbenéztek. Szégyellték magukat, de senki sem figyelt már rájuk.

*

Napos, májusi délután volt, mikor a vonatokra tereltek minket. Azt mondták, egy másik táborba visznek. Úgy hajítottak a vagon belsejébe, mintha egy élettelen zsák lettem volna. Nem láttam a katonák arcát. A fenyegetettség egyformára festett mindnyájunkat. Nem ellenkeztünk. Aki mégis ellenállt, agyonverték, s a porban hagyták. Nem láttam könnyeket. Kiszáradt szemek bambultak maguk elé. Csak az ajkak remegtek. Suttogtak egymásnak.

’Minden rendben lesz. Csak el ne engedd a kezem! Szorítsd!’

Anyám körmei átszakították a bőröm. Fájt, de mellettem volt. Az vagonoknál az emberek megtorpantak. Nem akartak beszállni. Ezt azért nem. Ez félreértés lehet. A valóság olyan lassan ülepedett le bennünk, mint a felzavart homok a tó aljára. Mintha azt vártuk volna, hogy felébredünk valami rémálomból. Anyám a homlokom simogatta. Nedves volt a tenyere az izzadtságtól. Anyaillatú. Megnyugodtam tőle. Arra gondoltam, hogy addig nem lehet baj, amíg érzem.

Verekedtek a szerelvény előtt. Két katona tepert le egy izmos fiatalembert. Puskájuk végével verték a fejét. Mintha egyszerre ástak volna, gondosan kivárva, míg a másik befejezi az elkezdett mozdulatot. Felváltva ütötték. Miután abbahagyták mindketten leköpték a mozdulatlan testet. A zűrzavar ellenére jól láttam a fiatalember fejét. Ami megmaradt belőle. Nem is fej volt már. Mint egy burgonya, ami felhasadt a tűző napon. Sűrű rózsaszín massza folyt a sebekből. Nyomták befelé az embereket. A legtöbbjüket ismertem. Szomszédok, ismerősök. Láttam M.-et is. Osztálytársak voltunk. Egy pillanatra egymás szemébe néztünk, ám hamar eltűnt a nedves testek között.

Már nem volt hely a vagon belsejében, de a katonák mit sem törődve a zsúfoltsággal, terelték be az újakat. Elviselhetetlen volt hőség. Anyám próbált a feje fölé emelni, hogy levegőhöz jussak. Végül bezártak minket. Nem beszélt senki. Még korai volt. Szagoltuk egymást, miközben arra vártunk, hogy feltárják az ajtókat, közölve, mindez csak rossz vicc. Egy illetlen tréfa, semmi több. Erős rúgással indult el a vonat. Tartották egymást a testek. Ekkor kezdtek el zajongani. Kiabálni, sírni, szitkozódni. Éreztem anyám ujjainak szorítását a bőrömön. A gyerekek bőgtek, de hiába néztem körbe, nem láttam egyet sem. Csak a hangjukat hallottam. Tapostak rajtuk. Tapostunk egymáson.

Órákba telt, mire lehiggadtunk. Mire megszoktuk a lassú egyenletes zötykölődést. A forróság kiszívta minden erőnket. Fáradtan dőltünk egymásnak. Egyesek összeszedték, amijük megmaradt. Néhány darab kiszáradt kenyér, némi pénz, amit sikerült elrejteniük. A gyerekeket előre terelték. Többet megtapostak már. Engem is ki akarták szedni anyám karjai közül. Nem engedte. Békén hagytak végül. Szívtam magamba anyám illatát, nagy mellei közé fúrva az arcom. Szívtam, hogy a többiek bűzét ne érezzem.

A második napra némult el teljesen a zűrzavar. Már nem beszéltünk. A koponyák szabálytalan sorai ugyanazt a mozdulatsort vették fel. Figyeltem a fejeket, míg a sajátomat szorosan anyám puha testébe fúrtam. Az én fejem ne mozogjon úgy, mint a többieké. Éjjel nem láttuk a másik arcát. A sötét eltűntetett mindenkit. Magunkról is megfeledkezhettünk egy időre. Mintha nem is lettünk volna más, mint valami testnélküli szorongás. A reggeli fény azonban minden rabot visszatuszkolt a vagon falai, egymás bűzlő és gyűlölt testei közé.

Fecskecsőr fotó végleges-b

Kevesen próbáltak megszökni. Sokan még bíztak abban, hogy a végállomáson valóban jobb lesz. Azt hiszem, jobban féltek az ugrástól. A sínek alatt éles kövek néztek vissza ránk. Mintha csak nekünk tették volna oda őket, hogy felnyársalódjunk rajtuk. Voltak, akik nem bírták. A fiatalabbak nem tudtak maradni. A kisebb folyókat, csatornákat figyelték. Ahol van víz, nem lehet messze település sem. Ezt a katonák is kitanulták. A vonat ilyenkor lassított, de sosem állt meg. Így könnyebb volt lelőni a szökevényeket. Éjjel senki sem akart ugrani. Bele a semmibe, az üres, fekete térbe. Pár lövést hallottunk minden alkalommal, majd újra csend lett. Anyámmal némán figyeltük a távozókat. Olyan volt, akár egy szertartás. Mielőtt elrugaszkodtak visszanéztek a többiekre. Aki talált maga mögött még szeretett arcot, habozott egy ideig. De senki nem gondolta meg magát.

A negyedik napon anyám elhatározta, hogy kiugrunk mi is. Heves sírógörcs rángatta a testét. Nem tudtam, mihez kezdhetnék, hogyan vigasztaljam. Elvégre nem lehetett könnyű az embernek a saját fiát a katonák puskái elé állítani. Mondhattam volna neki, hogy emiatt ne aggódjon. Mégsem ment. Azt hiszem, ez járt neki. Hogy elsirasson, miközben az orra előtt álltam magatehetetlenül.

Egy fiatal fiú felajánlotta, hogy ugrik velünk. Elszánt volt az arca. Mintha későn hozott döntésével a katonákon akart volna bosszút állni.

‘Én oda nem megyek, ahova ezek visznek. Ha már meg kell döglenem, legalább ott a köveken’

Elvakart pattanásnyomok borították az arcát. Állkapcsa hosszan előrenyúlt, ami lehetetlenné tette, hogy összecsukja az ajkait. Folyamatosan a sebhelyeit kaparta és motyogott magában. Alig egy napja hajította ki halott anyját és testvérét. Mintha nem is akarta volna túlélni. Első ugrónak ajánlkozott, hogy könnyebben szabadulhasson meg egyetlen, nyomasztó terhétől. Elszántsága sokkal inkább tűnt jelmeznek, amely gondosan takarta a többnapos holttestet, amivé vált. Amit meghagytak belőle.

M. anyja jött hozzánk. Vékony vállai között koponyája természetellenesen nagynak tűnt. A nő könyörgött anyámnak, hogy vigyük magukkal a fiát. Beesett arcából kidülledtek vörös szemei. Ruhái foszlányokban lógtak szánalmasan gyenge testén. Bőre mintha átlátszó lett volna.

‘Én nem mehetek. Nézzen rám! Nem maradna belőlem semmi azokon a köveken. De őt még meg lehetne menteni. Vigyék magukkal! Kérem’

A nő addig könyörgött, amíg anyám bele nem egyezett. Nem volt benne semmi együttérzés. Csak meg akart végre szabadulni a siránkozó nőtől.

A patak, akár egy végtelen hosszú csillogó tű nyúlt el a mezőn, majd elveszett a távoli fák között. A fiú jelzett anyámnak, hogy ugranunk kell. A vonat éles és hosszú kanyart írt le. Láttuk a szerelvény elejét. Katonák ültek a tetőn. Koncentráltak. A fiú erősködött.

‘Most kell ugrani, vagy túl késő lesz’

M.-et végre elengedte hisztérikus anyja. A nőnek folyt a nyála. A fiatalember egy szempillantás alatt eltűnt mellőlünk. Hallottam a lövések tompa zaját. Anyám könnyezett. Végül megragadta M.-et. Olyan volt, akár egy élettelen bábu. Próbálta minél távolabb hajítani a vonattól. Majd átkarolt engem is. Öleléséből hiányzott a gyengédség. Kegyetlenséget és elszántságot éreztem benne.

Gyorsan történt minden. Gurultam lefelé a töltésről. Rövid karjaim nagy erővel csapódtak az éles kövekre, mintha ki akartak volna szakadni a helyükről. Víz alatt voltam. Arcom az iszapba fúródott. Próbáltam lábra állni, visszaszerezni az uralmat végtagjaim felett. A víz sekély volt, s mégis alig tudtam partra mászni. A hosszú szerelvény vége épp elhagyta a hidat. Nem éreztem fájdalmat. Minden tagomba jóleső nyomás költözött. A kövek szétpattantak körülöttem. Még lőttek rám. A magas fűbe kúsztam. Akár egy giliszta. Még hallottam a lövéseket, bár a vonat messze járt. A fájdalom egyenletes szabályossággal érkezett tagjaimba. Sikerült feltápászkodnom. Kerestem az anyámat. Nem jött hang a torkomból, hiába próbáltam kiabálni. Félve néztem körül, mintha minden fa és bokor mögül sötét arcok, áttetsző démonok húzódtak volna vissza vigyorogva. A lövések éles hangjai ismétlődtek a fejemben. Végül megláttam a töltésen fekvő nőt. Karjaival a levegőben hadonászott. Fel akart állni. Átkarolt, miközben kezeivel tapogatott, sebeket keresve rajtam. A nyakába fúrtam az orrom. Éreztem az illatát. Hosszú hónapok után eleredtek könnyeim. Sírt ős is. Hasából folyt a sűrű vér. A kisebb tócsa megszínezte a köveket. Rászorítottam apró tenyerem a tátongó vörös nyílásra. Nem tudtam, mit csinálok. Csak ne folyjon ki az élet ebből a drága testből.

M. és a fiú a köveken hevertek, távolabb tőlünk. Anyám belém kapaszkodva lábra állt. Remegő, felhorzsolt tenyerét sebére szorította. Ujjai közül szivárgott a vér. Mikor M. meglátott minket próbált feltápászkodni a kövekről, amelyek több helyen is felszakították a bőrét. Mikor anyám közelebb lépett hozzá, megrettent. Mondani akart valamit, de szavak helyett rózsaszín buborék fordult ki a szájából. A vér lassan csorgott végig az állán, s a nyakán. Anyám leült a fiú mellé. A fejét az ölébe vette. M. szemei elfátyolosodtak. Rángatózni kezdett. Szemgolyói fennakadtak. Akár két hófehér kavics. Végül kis teste görcsbe rándult, s lassan elengedte magát. Szemei visszasüllyedtek. Kifejezéstelenek voltak. Mintha üvegből lettek volna. Anyámnak potyogtak a könnyei. Jajgatott. A fiatalember holtteste pár lépésre feküdt tőlünk. Koponyája a felismerhetetlenségig összeroncsolódott. Testét több helyen felszaggatták a lövések. Segítettem legurítani M. megdermed testét anyámról. Talpra állítottam, majd elindultunk vissza, a patak irányába.

A víz folyása mentén haladtuk. Hátunk mögött a szürke töltés hosszan nyúlt ki, mintha a végtelen térbe tartana, rajta a két, messziről hófehérnek tűnő, összeroncsolt testtel. Nyomát sem láttam lakott területnek. A nap fokozatosan szállt a horizont alá, sötétzöldre festve a mezőt, amely kiterített, puha szőnyegként nyújtózott előttük. Lassan haladtunk. Anyám aprókat lépkedett, meztelen lábszárára vékony vonalakat festett a folydogáló vér. A fájdalom eltorzította a vonásait. Vicsorított, sárga fogai előbukkantak kicserepesedett ajkai közül. Próbáltam rábeszélni, hogy pihenjünk. ‘Nem állhatunk meg’ – hajtogatta, sokszor már kérdések hiányában is, üres tekintettel, csak úgy maga elé, a lehűlő levegőbe. Keresztülmásztunk egy rövid erdősoron. Miután kiértünk belőle egy apró viskó láttam, amely épphogy beleveszett a sötétedő táj félhomályába. Egy szántóföld szélén álltunk. A halvány fény kisebb-nagyobb dombokat rajzolt ki, rendszertelenül szétszórva a szürke földön. Szóltam anyámnak, de pillantása már kiürített magából minden öntudatot. Csupán valami gépszerű kényszer parancsára lépkedett előre, folyamatosan hajtogatva, alig hallhatóan, ‘nem, nem állhatunk meg’. Vezettem tovább a ház felé. Az apró dombok elhullott tehenek és birkák tetemei voltak. A felpuffadt testek iszonyatos bűzt árasztottak. Az állatok bőre, nem bírva már a belső feszültséggel, egyszerűen felhasadt, utat engedve a rohadó, nedves belsőségnek, amely szabálytalan terítékként vonta körbe a kiszáradt maradványokat. Lehűlt a levegő. Anyám nem bírta tovább. Szikrányi erejét is rám nyomva estünk össze mindketten egy erősen bűzlő birkatetem mellett. Éreztem anyám meleg vérét a bőrömön. Képtelen voltam kimászni alóla. A sötét mindkettőket eltűntetett. Hirtelen szállt le az este, vagy csak elnehezedett szemhéjaim nem bírták a súlyt. Eltűntek a dombok. Eltűntek a tetemek. Mintha újra a zötykölődő vagonban lettünk volna, megvakult és rémült tekintetek százainak kereszttüzében.

Fecskcsőr 2 végleges-kék-kicsi

Rémülten riadtam fel a mély álomból. A napfény hajszálvékony vonalként szúrta át a frissen kihajtott leveleket fejem felett. Anyám mellettem volt. Halkan szuszogott. Fehérre meszelt, derékmagasságig a kosztól megfeketedett fal vett körbe minket. A vályogépület bejárata felett, a sarokban omladozó fészek tapadt a meszelt betonhoz, épp ott ahol a hiányos mennyezet elkezdődött. Miután feltápászkodtam a mocskos földről, kisétáltam. A szántóföld, az elpusztult állatok elszórt tetemeivel, mellettünk húzódott. Valamivel messzebb, a másik oldalon, egy megviselt parasztház állt. Egy öregasszony támaszkodott a falnak. Kövér tyúkok szaladgáltak körülötte. Miután óvatosan kiléptem, észrevett. Elszórta a maradék magot, s intett felém. Nem mozdultam. Végül feladva a próbálkozást, elindult az ól irányába. Visszahúzódtam ébredező anyám mellé, aki riadtan nézett körbe. Segítettem neki felülni. A sebhelyet összevarrták, s valami bűzlő kenőccsel kenték be. Az öregasszony nyögve hajolt le, hogy be tudjon lépni az alacsony bejáraton. Hosszan nézett minket. Az kérdezte, hogy a vonatról ugrottunk-e le. Anyám bizonytalanul bólintott. Erőlködött, hogy megszólaljon, de nem jött ki hang a torkán.

’Ne beszéljen. Pihennie kell’

Az öregasszony jelenléte megnyugtatott. Kiállásában volt valami határozottság, amely szinte megfiatalította. Azt mondta, este mikor ránk talált, szólt a falubelieknek, s idehoztak mindkettőnket. Az egykori disznóólba. Szerencsénk volt. Megtisztította és összevarrta anyám sebét.

’Ha reggel találtuk volna meg magukat, már biztos nem élne. A saját fián vérzett volna ki’

Rám nézett, majd megnyugtatta anyámat, hogy a zúzódásokon kívül, nem történt komolyabb bajom. Hozott magával némi ételt. Kiszáradt kenyeret és burgonyát. Azt mondta, hogy ott maradhatunk egy darabig. Amíg anyám fel nem épül. Aztán mennünk kell. Mesélni kezdett. Egyedül élt a tanyán, bár a falu közel volt. A parasztház irányába mutatott. Kinéztem az nyíláson, s valóban. Nem is túl messze egy magányos templomtorony teteje látszódott a fák felett.

‘Elvették mindenünket. Átgázoltak rajtunk. Minden, ami ehető volt, elvitték. Amit nem tudtak magukkal vinni, tönkretették. Agyonlőtték az állatokat, hogy ne tudjunk mit enni. De minket nem bántottak. Nem kegyelemből. Azért, hogy szenvedjük. Hogy itt pusztuljunk éhen. Sok éléskamrát azonban nem találtak meg. Most azokból élünk. Beosztjuk. Nem tudjuk mi lesz utána. Éhen döglünk … Itt jó emberek élnek. Nem kell mitől tartaniuk. Csak maradjanak itt. Ha megtudják, hogy itt rejtőzködnek végezni fognak mindnyájunkkal. Nem hinném, hogy ide benéznének. Hiszen tudják, hogy egyszer már mindent felégettek’

Anyám a vonatokról kérdezett. Suttogva bírt csak beszélni. Az öregasszony azt mondta, hogy már több mint egy éve járnak arra. Eleinte az egész falu kiment a töltésre megnézni mit szállítanak. A vonatok nyílásaiból megszámlálhatatlan karok nyúltak ki. Integettek nekik. Kiabálni nem mertek. Húzták maguk után a maró bűzt.

‘Tisztán hallani még a faluban is. Miután elhal a vonat hangja a férfiak a sínekhez mennek. Hullákat keresnek. Minden alkalommal találnak összezúzott testeket a töltés kövein heverve. Kell a ruha. Néha pénz vagy ékszer is van náluk. Azokkal le tudjuk fizetni a katonákat. Hogy nem vigyenek el mindent. A katonák egy kupacba gyűjtötték a halottakat, majd meggyújtották őket. Számtalan kiégett fekete nyomot találni a töltés mentén. Elszenesedett csontokat. Ott már sosem fog nőni a fű. De már nem kutatnak hullák után. Felesleges. Kint hagyják őket a köveken, meztelenül. A kutyák eltakarítanak mindent. Nem mindenki zúzza magát halálra a köveken. Néha látunk botorkáló alakokat a mezőn. Ám amint intünk feléjük, eltűnnek a bozótban. Hogy mi lesz velük, ki tudja? Talán maguknak sem kellett volna idejönniük’

Miután az öregasszony elment, anyám csak hallgatott. Gyengéden simogatta hajfürtjeimet. Apámra gondoltam. Egy másik vonatra tették fel, napokkal előttünk. Nem búcsúzott el. Kiábrándult, azt hiszem. Mindaz, ami történt velünk, megsemmisített benne minden köteléket, ami ehhez a világhoz láncolta. Szó nélkül tagadott meg mindkettőnket. Nem tudtam eldönteni, hogy valóban sikerült-e neki megfeledkeznie rólunk, amikor a katonák a vonatra várakozó tömeg közé lökték. Szótlanul figyeltük anyámmal, amint a jól ismert tarkó eltűnik a sok idegen között. Legalább utoljára visszanézhetett volna. Mikor elindult a szerelvény, a vagonok rácsos rései mögül, mintha egy könnyes szempár fürkészte volna a tömeget. Talán megbánta, hogy nem búcsúzott el tőlünk. Akkor és ott azonban már nem volt lényeges. A vonat könyörtelenül húzta magával azt az összetört arcot és pillantást, amely ki tudja, talán valóban apámhoz tartozott.

Késő délután volt, mikor az öregasszony visszajött néhány falubeli nő és gyerekek kíséretében. Ételt és ruhákat hoztak magukkal. Vizsgálódó pillantásaikban egyszerű kíváncsiság sugárzott, semmint önzetlen segítőkészség. Főleg édesanyát vizsgálták, aki a körülmények ellenére is megőrizte szépségének halvány nyomait. Anyám próbált kedves lenni. Az asszonyok koszos ujjaikkal a nyakukban lévő keresztet szorongatták. Tekintetüket még fűtötte egy félbehagyott vita, egy keserű beleegyezés ottlétünket illetően. A gyerekek a felnőttek lábai között rohangáltak. Vihogtak és visítottak, akár a kis ördögök. Heten voltak, négy-ötévesek. Nem értettem a felszabadultságuk okát. Mintha csak azért bolondoztak volna előttem, hogy megmutassák, nekik ezt is lehet. Néha megtorpantak, hogy a szemembe nézzenek. Akár a kutyák, akik hirtelen egy vetélytársat vettek észre az utca másik oldalán. Mosdatlanok és soványak voltak, de pillantásuk még őrzött némi gyerekes felszabadultságot.

.„Amíg nem sikerül talpra állnia, maradhatnak. Pár napig. De utána menniük kell”

Az asszonyok kórusban ismételték az öregasszony utolsó szavait. Édesanya bólintott. Mindketten éreztük a nyomasztó fenyegetettséget, amely megülte a disznóól falait. Nem mozgatta őket semmi más, csak némi elfojtott gyűlölet és félelem puszta ittlétünk, létezésünk miatt, amelynek elszabadulását valami külső kényszer, talán hagyomány, a hiedelmek, vagy a hit tartott uralma alatt. De bármi is volt az a kényszeres segítőkésség, túl gyengének tűnt ahhoz, hogy hosszabb ideig kitartson. Az asszonyok nem jöttek többé, ám annál több férfi. Arcaikat hasonlóvá tette valami leírhatatlan melankólia, amely azonos alakú és méretű sebhelyként torzította el őket. Fogatlan szájuk nyitva volt, mintha folyamatosan lihegtek volna. Nem értettem, mit mondanak. Büdös volt a leheletük. Egyikük különösen kitűnt a többiek közül. Fiatalabb volt, alig húszéves. Szemeit le sem vette anyámról. Tekintetének éle és tisztasága zavarba ejtett. Vörös fürtjei homlokára tapadtak, vékony ajkai zavarba ejtően hosszan nyúltak ki. Arcát egy rózsaszín forradás csúfította el szája szélétől egészen a füléig. Mintha folyamatosan csücsörített volna. A gyerekek „Kacsának” csúfolták. Nem sértődött meg, nem is figyelt rájuk, csak meredt anyámra, aki próbált udvarias maradni, ismételve a napok óta hajtogatott köszönőbeszédet, s ódákat a falu jóságáról, s az itt élő jóemberek nagylelkűségéről. Azt mondta, amit hallani akartak. Ami elriasztotta őket helyzetük visszaélésével.

A fiú mindennap visszajött hozzánk. Beszédes volt, s a többiekhez képest művelt. Tudott olvasni. Könyveket ígért anyámnak. Sokat mesélt magáról. Soha nem tette ki a lábát a faluból. Gyerek volt, mikor fennakadt a templom kerítésén. Egy éjjel megszökött otthonról. A templomba akart bejutni. Az egyetlen helyre, amit szeretett. Mikor át akart mászni a kerítésen, elcsúszott. Reggel találták meg a falubeliek a hideg vasdarabon lógva, miközben kezeivel görcsösen kapaszkodott. Átszúrt bőre tartotta csupán. Miután leszakadt a fél arca, nem is akart már menni sehová s faluból. Szülei nem sokkal a történtek után meghaltak. Egyedül maradt a házban. Elvállalt minden munkát. Segített, ahol tudott. Bármennyire is volt visszataszító, volt bennünk valami közös. Talán anyám gondoskodó magatartása, ami Kacsa felé is irányult (édesanya sose szólította így), vagy egyszerűen közös helyzetünk, a kiszolgáltatottság, s a természet kegyetlen rendje: csak akkor nyithattuk ki a szánkat, mikor enni adtak. Amikor józanul jött, örültem neki. Emlékeztetett a fiúra, aki előttünk ugrott ki a vonatból. Mindkettejükben az élethez való ragaszkodás semleges szükségszerűséggé zsugorodott össze. Kacsában azonban, anyám hatására, mintha feléledt volna valami ösztönös életszeretet. Azt hiszem, ezek a rövidebb-hosszabb beszélgetések voltak napjainak, s elmúlt keserves éveinek csalóka fénypontjai.

*

A nyár észrevétlenül érkezett a végéhez. Nem mutatkoztak katonák a faluban. A hőség gyorsan végzett a szántóföldön agyonlőtt állatokkal. Az ólból nézve, mintha a fölből nőttek volna ki az óriási bordacsontok, amelyeknek az oszlás rendszere, mozgása adott némi virulást és színt, az élet meghazudtolt álcáját. Odáig mertem csak kimerészkedni. A földről látni lehetett a falu templomának tornyát. Szerettem a hangját. Főleg délben, amikor a leghosszabb ideig tartott. Az ól sarkán megépített üres fészekbe egyik napról a másikra egy fecskepár költözött. Mit sem törődve a disznóól két lakójával jártak ki-be, friss és nedves sárdarabokkal erősíteni otthonukat. Anyám megemlítette a furcsaságot az öregasszonynak.

‘A fecskék megzavarodtak. Meghülyültek. Ez a harmadik év, hogy a nyár végén kezdenek költeni. Elpusztul mind. Megfagynak vagy éhen halnak’

Vihogott, miközben a madarakról beszélt. Sajnáltam őket. Hónapok óta nem éreztem semmiféle részvétet senki iránt, kivéve lábadozó anyámat. Még vagonban sem. De ott, figyelve az ide-oda cikázó fecskepárt, amint saját elmúlásuknak fészkelnek meg, végtelenül elszomorodtam. Még tartotta magát a nyári meleg. Ám a nappalok rövidültek. Az éjszakák is lehűltek. Bárcsak tudtam volna őket figyelmeztetni! Miért nem repültek el? Annyira egyszerűnek tűnt, hogy megszabaduljanak ettől a helytől, s annyira érthetetlennek az a makacsság, a zavar vagy egyszerűen csak naivitás, ami ott tartotta őket.

Egy reggel élénk madárcsicsergésre ébredtem. Nem illett az ól keserves környezetéhez. Meghazudtolt mindent. A fészekből jöttek a hangok. Villámgyorsan repült be a tojó. Apró lábaival megkapaszkodott a kiszáradt sárfalon. Vékony nyakú fiókák nyúltak a madár csőre felé, amelyre egy giliszta tekerte fel magát. Tátott csőreik mint apró zsákok. Mintha egymás fejét akarták volna hátulról elnyelni. A tojó egyenként tömte beléjük a darabokra tépett gilisztát. Nyakuk hosszan nyúlt ki az élelem után, felfedve a csupasz bőrt, amelyet itt-ott sötét bolyhok foltoznak. A tojó újra és újra kirepült. Naponta százszor is akár. Percekig volt távol, s mikor visszaszállt, újra feltűntek a fiókák nedves fejei a fészekből.

Egy nap kiesett egyikük. A sötét pihék alól még látszott a sárga, csupasz bőr, amely több helyen is felszakadt. Barna sárszerű massza lógott ki a sebekből. Teste apró, élénkvörös vértócsában ázott. Mintha ki akarta volna nyitni a szemeit, de már nem volt hozzá elég ereje. Tűhegynyi szemgolyói forgolódtak a vékony, majdhogynem átlátszó héjak alatt. A hangyák villámgyorsan jelentek meg. Óriásiak voltak. Csápjaikkal csipkedték a finom bőrt. A fióka még mozgatta a csőrét. Mintha kiáltani akart volna. Apró darabokat téptek le róla. Sorban szállították a megszerzett zsákmányt, kikerülve a fióka testén összegyűlt nyüzsgő forgatagból. Nem tudtam eldönteni, hogy élt-e még vagy csak a fekete boly mozgatta. Felkaptam a földről. Egész testemben végig nyílalt valami furcsa, kellemetlen görcs. Éreztem a kimúló életet a tenyeremben. A megzavarodott hangyák csípéseit. Messzire hajítottam. Nem akartam anyám közelében látni.

Nem szerettem, mikor Kacsa részegen jött hozzánk. Figyelmeztettem anyámat, mikor megláttam imbolyogva az ól felé közeledni. Erőszakos volt. Néha kiabált is. Azt mondta, hogy bajba sodortuk a falut. Fenyegetett, hogy feljelent minket. Majd beszélgetni próbált, udvarias lenni, valamilyen szánalmas erőfeszítéssel elfedni állapotát. Szégyellte magát, láttam az arcán. Bűzlött a pálinkától. A falubeliek néha leitatták.

‘Kényszerítenek rá. Azt mondják, akkor vicces vagyok’

Mindabban az udvariasságban volt valami visszataszító. Viselkedése keserves erőlködéssel párosult. Mintha magában próbált volna féken tartani egy elszabadult vadállatot. Egy nap megragadta anyám bokáját, s simogatni kezdte, mire édesanya erősen megrúgta. Kacsa megijed, s hátrébb húzódott. Zavarban volt, tétován nézett körbe az ólban, kerülve a nő tekintetét, majd szó nélkül távozott.

*

Szinte észre sem vettük mikor fordult át a nyár őszbe. Az öregasszony napok óta alig hozott nekünk ételt. Mikor anya rákérdezett, szinte kikelt magából. Befogadnak, és még követelőzünk is? Azt mondta, hogy piócák vagyunk, akik rátapadtak a falura. Anyám felajánlotta, hogy távozunk. Az öregasszony feje vörös lett a méregtől.

‘Nem mennek sehova! Katonák vannak a határban napok óta. Ha magukra találnak, minket sem kímélnek!’

Rabok voltunk, bezárva abba az átkozott ólba, kiszolgáltatva a falubeliek türelmének és gyávaságának. Nem emlékszem, mikor gondoltam a szökésre először. A fenyegetettség légköre már az első már pár ott töltött hét után megnehezítette a levegőt körülöttünk. Azt hiszem, anyám jóval előbb rájöhetett mindenre. Hogy miért tartottak ott minket. Tudta jól, hogy nem hagyhatjuk el a falut, sem az ólat. Nem azért, mert nem lett volna rá képes. Miattam. Élnie kellett a fia miatt. Ezt, az akaratlanul elkövette bűnt, saját létezésemet, azt, hogy a fejem nem zúzódott szét azokon az éles köveken a sínek mellett, sosem fogom megbocsátani magamnak. Egyszerre tartjuk a másikban az életet, s egyszerre akadályozzuk egymást, hogy eldobjuk magunktól azt.

Pár nappal később Kacsa részegen támolyog az parasztház mellett. Hosszan vitatkozott az öregasszonnyal, végül a kezébe nyomott valamit, s elindult felénk. Anyám mellé húzódtam. Mikor az ólhoz ért nevetve, kissé bátortalanul nézett ránk.

‘Ez nem volt könnyű. Makacs az öreglány’

Kacsa anyám elé térdelt, aki képtelen volt védeni magát. Szaporán vette a levegőt. A fiú közelebb húzódott, gyengéden próbálta megérinteni az előtte reszkető alakot, de anyám pofon vágta. Erre nem számított. Egy darabig mereven nézte az ól bejáratát, s a távolban a házat. Az öregasszony a verandán ült. Majd újra anyám felé fordult, s akár egy éhező vadállat, a nőre magát. Apró darabokban tépte le róla a ruhákat. Koszos körmei belemélyedtek a hófehér bőrbe. Vékony vonalakban serkent ki a vér alóla. Anyám próbált a szemeibe nézni. Lebeszélni őt, de hiába. Odarohantam, ütöttem ahol értem, de erősebb volt nálam. Könnyedén vágott a fölhöz, s a szemközti falhoz hajított. Lihegve felállt, s a gyomromba rúgott. A fájdalmas nyomás lassan járta át a testem. Nem kaptam levegőt. Mozdulni sem tudtam. Anyám már nem védekezett. Segített neki. Hogy minél előbb vége legyen. A disznóól minden szegletét ellepte az alkoholszag. Letolta magáról a nadrágot, majd szétvetette édesanya combjait, hogy közéjük ugorhasson. Anyám vékony hangon felsikoltott. Pattanásig feszült, akár a száradó nyúlbőr. Kacsa kelésekkel és kiütésekkel teli testének bizonyos pontjait mintha megállíthatatlan rángások gyötörték volna. Rángatózott egy darabig, majd teljesen elengedve magát, elernyedt. Csak bámultam a két vonagló testet, rémülten kutatva, hol kezdődik anyámé.

Fecskcsőr 3 végleges-kék-kicsi

A rúgás napokra megbénított. A megalázottság súlya nehéz, fullasztó porként lepett be mindkettőnket. Attól a naptól kezdve a látogatások rendszeresekké váltak. Többen jöttek. Egymás után érkeztek édesanyához. A rendszert valami néma egyetértés határozta meg. Mindenkinek megvolt a helye, s az ideje. Kivárták egymást. Az öregasszony szabta meg az időpontokat. Már nem szólt hozzánk, csak szegényes ételt hozta az ólba esténként. Anyám arcára valami megmagyarázhatatlan közöny költözött, ami csak akkor enyhült kissé mikor mellette voltam. A férfiak sötétedéskor jöttek. Mintha mindezt rejtegetni akarták volna. Talán így könnyebb volt nekik. Megvakulni saját tetteik előtt. Engem minden alkalommal kizavartak. Rám se néztek, ahogy anyámra sem. A szégyen még uralkodott elszabadult ösztöneik felett. Minden kegyetlenség ellenére ez tette őket emberivé számomra, eldönthetetlenné téve a kérdést, hogy mindez önön személyiségük alapja vagy a körülmények elkerülhetetlen eredménye. Gonoszság volt? Nem láttam gonosz embereket. Csak elgyötört, felpuffadt arcokat, rajtuk ez elmúlt időszak, s talán az egész addigi életük csapásainak térképével. Gyűlöltem őket. De nem azért, amit tettek. Hanem, hogy mindazt édesanyával, s velem tették. Volt mindebben valami elfogadható. Valami elkerülhetetlen. Egy mélyre ásott kegyetlenség, ami csak ebben a formájában mutatkozhatott meg. Természetes volt. Ez volt benne a leggyötrőbb. Életben tartották minket. Élelmet hoztak nappal, hogy éjjel, arcok nélkül térjenek vissza a fizetségért.

‘Soha nem hagylak magadra’ – mondogatta édesanya, mikor a hajnali órákban végre egyedül maradhattunk. Meddig kell ezt kibírni? A vagon után immár ez a disznóól jelentené az örökkévalóságot? Apám egy este fehér kapszulákkal jött haza. Megmutatta anyámnak. Kitépte a férfi kezéből őket, s csak ütötte őt, hang nélkül. Apám tűrte a pofonokat. Édesanya zokogott. Soha nem beszéltek később arról az estéről. Mintha meg sem történt volna. Észrevétlenül és hirtelen csúsztam át a dolgok megértésének egy mélyebb helyére. A gyerek, aki napokkal azelőtt voltam, egyre távolodott. Mintha a vagonból kitekintve néztem volna saját elgyötört testemet, amint egy felismerhetetlen, kis ponttá zsugorodva eltűnik a semmiben. Bármi is történt ott a disznóólban, pontosan beleillet abba a rendszerbe, ami az otthonunkból való kilakoltatással kezdődött el. Nem. Mindez nem tett felnőtté. Csak képessé tett arra, hogy a káoszt, a rohadást, a kegyetlenséget távolról, a maga objektív szemszögéből figyeljem meg. Ahonnan minden elfogadható, s logikus. Képessé tett arra, hogy a kora őszi fecskeköltés tényét kételyek nélkül elfogadjam.

*

Hideg éjjel volt. Talán az utolsó együtt. Édesanya halkan szuszogott mellettem. Éreztem testének melegét, és éreztem az alkohol bűzét, amelyet az éjjelenként érkező férfiak hagytak a hófehér bőrön. Ajkai közül, akár a kihaló parázs szabálytalan füstje, szállt fel a lehelet. Fáztam, s hiába nyomtam magam szorosan a kimerült nőhöz, fogaim szüntelen vacogása miatt nem tudtam elaludni. Mintha apró kavicsok rázkódtak volna a számban. E.-re gondoltam. Egy osztályba jártunk a kitelepítések előtt. Soha nem beszéltünk egymással. Nem kötött össze minket semmi sem elátkozott származásunkon kívül. Hárman voltunk „mások” az osztályban. Rajtam kívül E., valamint M., aki anyám kezei között vérzett ki a töltés kövein. Az első sorban különítették el minket, egy padba ültetve. Én voltam a legkisebb, így középen kellett ülnöm, a másik két test közé ékelve. Meg sem mertünk mozdulni. Gyáva pillantásaink mintha egyesültek volna, miközben mereven bámultuk az asztal felszínének enyhe szabálytalanságait. E. erősen izzadt, átnedvesedett bőre szúrós szagot árasztott. Dühített. Főleg a tény, hogy nekem is ott kellett ülnöm közöttük. Nem éreztem magam másnak. Származásomról apám beszélt egyszer. Múltam csupán ennyiben határozta meg jelenemet, amely mégis elég volt ahhoz, hogy börtönbe zárjanak a két izzadó, nedves test mellé.

Meleg tavaszi reggel volt. G. tanár úr órájával kezdődött a nap. Ő volt a legrosszabb. Utált minket, utálta a fajtánkat, amelyet nem győzött hangsúlyozni nap mint nap. Félelmetes határozottsága rendet, egy pillanatnyi megrökönyödést és némaságot tudott teremteni bárhol, ahol megjelent. Szigorú tekintettel nézett körbe az osztályon. Mint minden reggel, azon a napon is tekintete hármunkon állapodott meg.

’Lám, lám … mi tegyünk ma veletek? … Ma énekelni fogunk. Mindannyian, hazánk régi szép dalait. Először ti énekeltek’

A többiek elmosolyodtak, hogy valamilyen látható formába önthessék egyetértésüket. Nem haragudtam rájuk. Valószínűleg én is ezt tettem volna a helyükben. E. és M. azonban biztosan nem. Ők nem akartak máshol és mások lenni. Ha büszkén nem is, de elfogadták és elismerték vérüket. Azt hiszem ez, a belőlem teljesen hiányzó magatartás és megtörhetetlenség tette őket utálatossá. A puszta irigység haszontalan bátorságuk miatt. A reggeli nap bekúszott a terembe. Éreztem a melegét az arcomon, ahogy G. hosszú mutatóujját is, ami egyenesen rám szegeződött.

’Te leszel az első. Gyere ki az osztály elé’

Mint minden alkalommal aznap is nekem kellett kimenni először. G. élvezte, ahogy az egy testté összeolvadt társaság nehezen szétválik, ahogy kipréselem magam a szűk padból. Előrementem. Remegtek a lábaim. G. elmondta a dal címet. Jól ismertem. Minden ünnepélyen énekelnem kellett. Szerettem azt a dalt. Kórusban azonban könnyebb volt. Gyenge és hamis hangom beleveszett a többiekébe. De egyedül? Lehunytam a szemem. Nem akartam látni, csak elszakadni mihamarabb tulajdon testemtől. Elképzeltem, ahogy hátra sétálok a terem végére, leülök és csendben figyelem a szerencsétlent ott elől, felöltve a mosolyt, amely az összes arcon megpihent. Borzalmasan énekeltem. Az arcok többségét a kitörni akaró kacaj visszatartása torzította el. E. és M. nem néztek rám. Vártak, mint elítélt halálos ítéletre. G. tanár úr felállt, s közelebb lépett hozzám.

’Hát ez katasztrófa volt, nemde? De még így is jobb. A ti szátokból szóljon csak hamisan mindez. Legalább magatokat, s nem a dalt gyalázzátok.’

Visszaülhettem. M. volt a következő. Remegett az ajka, miközben kisétált a terem elé. Hosszú

nyaka előrenyúlt. Feszesen húzta ki magát.

’Nem. Én nem énekelek’

Elcsukló, bátortalan hangja határozatlanságot sugárzott. Már senki nem mosolygott, kivéve G. tanár urat.

’Nem fogok énekelni’

’Ugyan, ki kényszerít arra, hogy énekelj?’

Elindult M. felé. A fiú egy darabig nem mozdult, ám ahogy közeledett a tanár, hátrálni kezdett. Nem adta fel.

’Nem énekelek’

Szinte már csak suttogott. Elérte a falat. Idegességében a körmét kaparta. G. váratlanul előretört, s elkapta M. bal csuklóját. A fiú próbált megszabadulni a szorításból, sikertelenül. Felnyögött. G. lassan és fokozatosan kezdte hátrafordítani a karját. M. sziszegett a fájdalomtól. Szemei csillogtak a nedvességtől. Visszatartotta a kitörni készülő sírást. Szaporán kapkodott a levegő után. Letérdelt. G. csavarta a karját a fiú lapockája felé.

’Ellenkezünk, mi? Elkezded-e végre?’

Kövér cseppekben hullottak M. könnyei. Fájdalmasan felsikoltott. Hosszan, egymás után. Időbe telt mire mindenki felfedezte az ütemet és a szabályosságot e sikolyokban. M. énekelt. Alig felismerhetően, de énekelt. G. végül eleresztette áldozatát. Lihegett, akár egy kutya.

’S most menj a helyedre’

M. feltápászkodott a földről. Vörös volt a haragtól és a szégyentől. Mégsem tudta abbahagyni a sírást. Talán valami bosszún törte a fejét. Lázadó természete nem viselte el ekkora megaláztatást. E. szó nélkül lépett az osztály elé. G. őt utálta legjobban hármunk közül. E. felmenői évtizedek óta éltek kisvárosunkban. Apja egy apró boltot üzemeltetett. Ruhákat javított. Alacsony, szemüveges férfi volt. Egérszerű. A fiú meg sem várta, míg G. kirendeli az osztály elé.

’Na halljuk…’

E. falfehér volt. Zöld szemei szinte világítottak.

’Tanár úr … én … én …’

Dadogott. Könnyezett.

’Egy újabb ellenálló?’

’Én… én nem tudom … nem tudom …’

Képtelen volt befejezni a mondatot. G. a háta mögé ment. E. nem fordult meg. Várta a kemény mancsokat. Ugyanott ragadta meg a fiú csuklóját, ahol M.-nek is korábban. Nem ellenkezett. Szinte felkínálta a karját. A tanár csavarta hátrafelé, miközben E. halálsápadt arca színnel telt meg. Mintha karjából a vér az arcába szökött volna.

’Fogsz-e nekünk dalolni?’

’Bocsánatot kérek … de nem tudok … egyszerűen nem megy …’

G. egyre erősebben szorította. Öreg szemei kidülledtek. E. valóban nem énekelt. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nem is fog. Erre G. is rájöhetett, de nem eresztette el a fiú elfehéredett csuklóját. A fiú csak nyöszörgött, beletörődve abba, hogy karját kitépik a helyéről. G. zavarban volt. Nem makacs ellenállásról van szó, mint korábban. Ez a fiú tényleg nem fog énekelni. Csavart egy utolsót, végül eleresztette. E. a földre rogyott. Nyála apró tócsában gyűlt össze a koszos padlódeszkán.

’Takarodj a helyedre!’

Vereséget szenvedett. Ez kétségtelen volt. Mindezt úgy, hogy a másik fél még csak ellen sem akart állni. Hogy miért nem énekelt E. azon a délelőttön? Egyszerűen nem illett a természetéhez. Nem énekelt, mert valóban nem tudott. Miután visszaült a helyére, még sokáig zokogott. Ép kezével fájó vállát simogatta. Sértve érezte magát az egész osztály E. némasága miatt. Mindenki saját gyávaságát fedezte fel a fiú szokatlan viselkedésében. Az ellene irányuló ellenérzések óriási gyűlöletgombóccá növekedve vártak mielőbbi lecsapódásra.

Iskola után követtem őt hazafelé. Figyelmesen néztem körbe nincs-e senki a nyomunkban. A fiú csendesen baktatott előre. Rugdalta az elébe került kavicsdarabokat. Szőke hajfürtjeit szabadon mozgatta a szél. Kezeit zsebébe rejtette, mintha még mindig félne attól, hogy G. vaskarmai megragadják a csuklóit. A folyó felé ment. Észrevettem a kis I.-t a parton. Gyorsan a közeli ház fala mögé húzódtam, nehogy észrevegyen. E. és a lány régóta barátok voltak. Egyedül ő nem mosolygott, mikor hármunkat kínoztak az osztály előtt. E. kihúzta a kezét a zsebéből és intett a lánynak. Amaz mozdulatlanul állt. Ekkor láttam meg a fiúkat. Négyen voltak. E. megtorpant. Nem hátrált. Túl késő volt elmenekülni. Egy lakóház mögé húzódtam. Hirtelen egyikük arcon csapta, míg a másik kezeit megragadva vonszolta a mellettük álló épület falához. E. meg sem próbált ellenkezni. A legnagyobb közülük megragadta csuklóját. E. térdére esett. Fejét lehajtotta. Egy hangot sem adott ki. Tűrte a fájdalmat. A többiek körülállták. Rugdalták az út porát az arcába. Kiabáltak. Körbenéztem. Üres volt az utca.

’Büdös kutya’

Arcon köpték. Mindannyian. Végül a nagydarab fiú eleresztette a karját. E. nem rogyott össze, továbbra is térdelt a porban. Mintha meglepte volna őket, hogy így tartja magát. Hajfürtjei homlokára tapadt a a nyáltól, a verejtéktől és a könnyeitől. Lassan feltápászkodott. A fiúk árnyékai ráolvadtak az épület vajszínű falára. A vörös hajú társuk előrelépett, s egyetlen határozott mozdulattal kikapcsolta E. nadrágtartóját. Majd rántott egyet az alsónadrágon is. A fiú fedetlen szemérmét szabadon érte a napfény. Ekkor az áldozat vadállati hangon felüvöltött. Földre vetette magát, s az előtte álló lábába harapott. A vörös hajú sikított a fájdalomtól. A másik fiú E. háta mögé rohant. Tépte a haját, ütötte a koponyát, ujjaival próbálta elérni a megveszett vadállat szemüregeit. E. elengedte a fiú lábát, majd a karjába mart. Végül a vörös hajúnak sikerült megszabadulni a megvadult fiútól. Mindannyian hátráltak. E. morgott rájuk. Törzsét kissé előretolva várta az újabb támadást. De már egyikük sem mert közeledni hozzá.

’Veszett kutya’

Nevettek, de nevetésük sokkal inkább tűnt gyávaságuk álcájának, semmint a gúny kifejezésének. Arcukra erőltetett mosollyal próbálták elrejteni meglepődöttségüket és félelmüket. A vörös hajú egy kavicsot vett fel, s E. felé hajította. Nem találta el. A többiek is hasonlóan cselekedtek, majd hátráltak. Az idősebbik kérdezett valamit I.-től. A lány bólintott, majd fiúk eltűntek a ház mögött. I. némán állt pár percig, majd követte a többieket. Kimásztam rejtekhelyemről, hogy jobban láthassam E. arcát. Kövér cseppekben fordultak ki könnycseppjei. Mintha saját szemgolyói estek volna ki a helyükről. Csak állt, fél kézzel a falnak dőlve, lehúzott nadrággal. A nap nem mozdult a távoli fák lombjai mögött. Végül lenyúlt nadrágjáért, s magára húzta. Ekkor felém tekintett. Észrevett. Figyeltük egymást. Szeméből, mintha a csapot eresztették volna meg, folytak a könnyek. Az arca azonban nem sírt. Azt hiszem, hálás lehetett nekem. Hogy a történteknek tanúja voltam. Hogy lesz valaki, aki majd megérti őt. Elindult a folyó irányába. Átsétált a kis hídon, majd eltűnt a túlsó part fái mögött. Aznap délután ölte meg magát. Miután hazaérkezett. Mielőtt kiugrott volna házuk felső emeletének apró mosdóablakából, felvágta az ereit. Nagyapja találta rá, ahogy a ház előtt feküdt, saját csordogáló vérében ázva, fehér, bőrét átszakító, törött csontokkal. Talán ezt kellett volna nekem is tennem. Nem pedig várni a vagonokra, amelyek hetekkel később, E. gyászoló családtagjaival együtt, elszállítottak. Számára, azon a napon véget ért minden. Nem volt vagon, nem voltak sínek, nem volt disznóól, sem tátogó fecskecsőrök, s nem volt édesanya, aki miatt, ha szívósan is, de tartania kellett volna magát.

*

Komor és nedves idővel érkezett meg az ősz. Napok óta nem láttam a fecskét. Eleinte még meg-megjelent, csőrében tartva némi eledelt. Később már nem hozott magával semmit. Vissza- visszarepült a fészekhez elcsendesedett, megfagyott fiókáihoz, majd újra el, fegyelmezetten engedelmeskedve valamiféle íratlan rendszernek, az élet rendszerének, amely kifulladó ütemben diktálta a megmagyarázhatatlan kényszert. Majd eltűnt végleg.

Egy hűvös délután édesanya kimerülten dőlt a falnak. Lehunyta szemeit, de tudtam, hogy nem alszik. A fájdalomtól, amely belülről marta, csak a pillanatra szorosan összezárt szemhéjakkal tudott szabadulni. A hosszú éjszakák, a férfiak szüntelen látogatásai felőrölték a törékeny nőt. Hasa felpuffadt, amelyet próbált megmaradt ruhafoszlányaival eltakarni előlem. Nem tudta szabadulni felfújódott állatok képétől. Az ól sarkába mentem, hogy magára hagyjam egy kis időre. Az elhagyott fecskefészek alá. Kinyújtóztam felé. Ujjaimmal elértem az alját. Száraz sárdarabok potyogtak a szemembe. Végül egy erőteljes mozdulattal levertem a földre. A négy kis test sárga szalmadarabok között hevert. Nem is testek voltak már, csupán némi laza, törékeny csontdarab fekete pihével összevonva. Sárga csőrük tátva volt. Mintha még mindig anyjuk érkezésére vártak volna.

Aznap éjjel nem jöttek anyámhoz. Kiabálások hangját hozta a szél a falu felől. Az öregasszonyt sem láttuk az előző este óta. Kilopóztam az ólból, de sűrű sötétség ült meg mindent. Ekkor lövéseket hallottam. Visszarohantam anyámhoz. Szorosan magához ölelt, próbált felállni, de erőtlenül csuklott vissza a földre. Segíteni próbáltam, de túlságosan gyenge voltam, hogy felsegítsem a földről. A katonák a faluban voltak. Mindketten tudtuk, hogy idő kérdése, és ránk találnak. Édesanya próbált megnyugtatni. Simogatta az arcom. Finom volt az illata. Könyörgött, hogy meneküljek, de hajthatatlan voltam. Nem akartam őt otthagyni. Végül rám parancsolt. Éles és határozott volt a hangja. Azt mondta, elbújik máshová.

Potyogtak a könnyeim, mikor kirohantam az ólból. Egyre közelebbről lehetett hallani a fájdalmas üvöltések hangjait. Halvány, pislákoló fény törte meg a sötétséget. Kirajzolta az öregasszony házát, s a fehér disznóól falait, ahol édesanyát hagytam. Égett a falu a távolban. Hangokat hallottam közelről. Férfiakét, s az öregasszonyét. A kiszáradt trágyadomb mögé rejtőztem. Próbáltam elásni magam benne. Közeledtek az ól elé. Az öregasszony győzködte valamiről a részeg katonákat. Vezette őket édesanya felé. Lélegezni sem mertem. A gyenge lámpa, ami a kezükben volt, megvilágította az arcukat. Vigyorogtak, miközben adogatják egymásnak a kezükben lévő palackot. Kiabálni akartam. Betörni az öregasszony fejét, aki egyenesen rejtekhelyünkhöz vezette őket. Ketten bemásztak az ólba. Kiráncigálják anyámat, aki próbált megállni saját lábain. Az egyik katona pisztolyt rántott elő, s egyenesen az öregasszony szemei közé lőtt, aki azonnal elvágódott a földön. Másodpercekig rugdalózott a lábaival, mint egy elvágott torkú csirke. Hárman tartották anyámat, s vitték a ház felé. Rohanni akartam utánuk, de nem volt erőm hozzá. A düh és a gyávaság megbénított. Haraptam a száraz földet. Még hallottam a lövéseket, végül minden fény egyszerre kihunyt.

*

Nedves volt az arcom. Szürke, ködös levegő nehezedett mindenre. Csend. Semmi sem mozdult. A hajnali fagy fehérre meszelt mindent, elnémítva a tájat. Kimásztam a trágyakupacból. Rettenetesen fáztam. Lábfejeim elkékültek, mintha két kő lenne a helyükön. Az öregasszony arcából szinte semmi sem maradt. A körülötte elszóródott vörös kis cafatokat tyúkok csipegették fel. Az ól üres volt. Elindultam a ház felé. Nem találtam ott senkit. Folytatnom kellett az utat a templomtorony irányába. Imbolygott a világ. Mintha fejbe vágtak volna. Vékony földút kötötte össze az öregasszony portáját a faluval. Az út szélén férfiak összevert testei hevertek saját vérükbe fagyva. Mindegyikük arcát felismerem. Menekülni próbáltak családjaikat hátrahagyva.

A falu egyetlen hosszú utcából állt. A templom előtti kis téren ruhájuktól megfosztott asszonyok hevertek szétvetett lábakkal. Fejüket, akár valamiféle glória, vonta körbe a hidegtől megdermedt vértócsa. A gyerekek egyenletes sorban voltak kiterítve. Kis testük kicsavarodott, mintha nem is lettek volna csontjaik. Égett hús szagát éreztem. Elszenesedett kupac füstölt a tér közepén. Végül megláttam anyámat. A tér melletti tölgyfán lógott. Lábujjai súrolták a földet. Nem bírtam az arcán tartani a szemem. Nyakát vastag kötél takarta el. Elkékült arcából szabadon lógott ki a nyelve. Ruhái a földön hevertek. Sebhelyének rózsaszín vonalai szinte világítottak a hófehér bőrön. Nem éreztem az illatát, csak a megpörkölődött hús kesernyés ízét a nyelvem hegyén. Lábai feketék voltak. Nem tudtam sírni. A fagy felengedett. Kitapogattam a zsebeimbe rejtett, törékeny kis madárcsontokat, majd visszaindultam az ól felé.

Csak innen el. Némán tagadtam meg anyámat, akit képtelen voltam azonosítani azzal a szétszakított, meggyötört, nyers húsdarabbal, ami a fán himbálózott. Mikor elhaladtam az ól mellett, egy pillanatra megálltam, hátha észreveszem édesanyát a koszos falak között. Mellettem, az öregasszony lábai rángatózni kezdtek. Hanyatt estem a rémülettől. Gyorsan feltápászkodtam, s rohantam a fák felé. Rettenetesen hideg volt, testemet mégis elviselhetetlen hőség kínozta. Égett a bőröm, de nem láttam a lángokat. Egyedül voltam. A köd úgy rakódott rá az öregasszony házára és a távolban a falu templomának magányos tornyára, mintha soha nem is léteztek volna. Alig tudtam lépkedni, s a fák, ahová el akartam jutni, egyre csak távolodtak. Végül erőtlenül összeroskadtam. Fenséges volt a csend. Hallottam a kopasz fák nyögéseit, s mintha anyám illatát éreztem volna a távolból. Megnyugtatott. Tompa lépésekre lettem figyelmes a hátam mögött. Egy hatalmas ökör túrta orrával a földet. Bamba szemeivel rám meredt. Óriási seb ásított az oldalán. Bőre lógott, láttam a bordáit, s alattuk az izmok és belsőségek kusza vonalainak mozgásait. Elsírtam magam végre. Az ostoba még mindig élelem után kutatott, mikor saját beleit húzta maga után. Alig láttam a könnyektől. A távolban, közvetlenül a fák előtt egy szőke kisfiú meredt rám. Felismertem. E. volt az. Intettem felé, de nem mozdult. Mielőtt odaérhettem volna hozzá, megfordult, s eltűnt a szürke törzsek között. A fák mögött vihogó arcokat láttam, ám amint feléjük nézek, visszahúzódtak. Éreztem a bőrömön száraz tapintásukat és jeges leheletüket. Mintha valaki eszeveszett gyorsasággal rohant volna felém, ám mikor riadtan hátratekintettem, nem láttam mást, csak a fákat. Az iszonyattól remegve földre vágtam magam, s csak kúsztam előre, hogy minél hamarabb kiérjek ebből az elátkozott helyről. Hallottam a lövéseket, de nem láttam a katonákat.

10583755_832604486791020_837041196_n

Valaki térdelt az erdő szélén. Felismertem Kacsát. Arcát a tenyerébe temette. Véresek voltak az ujjai. Mikor megszólítottam egész testében megrázkódott, majd leengedte remegő kezeit. Szemei helyén két hatalmas luk tátongott, amelyekből alvadt, zselészerű vércsíkok lógtak. Mindkét szemét kiszúrták. Vakon hadonászott a levegőben, próbált elérni, segítséget kérni. Hátráltam tőle. Végül összerogyott a lábaim előtt. Szánalmas testét rázta a zokogás. Otthagytam a vergődő alakot, s elindultam a töltés irányába.

A sínek mellet egy összeroncsolt vagon hevert az oldalára fordulva. Óriási rés tátongott az oldalán, amelyből megszámlálhatatlan kar lógott ki, élettelenül, egymáson heverve. Mikor közelebb értem hozzá, a karok egyszerre mozdultak meg, s nyújtóztak felém. Megrémülve rohantam tovább. Megmaradt erőmet összeszedve felmásztam az éles köveken, egészen a sínekig. Csendesen folyt a patak. Egy pillanatra mintha minden mozgó lény élete megszűnt volna körülöttem. Mintha egyedül lettem volna az egész világon. Óvatosan húztam elő a fiókák tetemeit a zsebemből. Négy apró test. Gondosan kiterítettem őket a hideg vasra. Akár a gyerekek a templom előtt. Hangyák másztak elő kitátott csőreikből.

Anyám feketére égett lábainál, megértettem apám közönyét. Minden hiábavaló volt. Ettől a rémálomtól akart megszabadulni. Elkerülni, hogy úgy lásson minket, ahogy én anyámat a fán lógva. Meggyalázva. A gyász éppoly felesleges volt, mint tulajdon életem. Minden ésszerűnek tűnt: apám és a kis E. tette, G. tanár úr kegyetlensége. Minden, kivéve, hogy anyámmal az életet választottuk, mikor kiugrottunk abból az átkozott vagonból, visszautasítva a sorsot, ami mindkettőnket, ott a faluban, kíméletlenül utolért.

Remegtek a fiókák csontjai. Rázkódtak a kövek is. A távolban növekedett a fekete pont, akár egy arc, amelynek egyre jobban ki lehetett venni a vonásait. Nem maradt más, mint elhagyni mindezt. Lehunytam a szemem. Újra a vagonban voltam, anyám karjaiba zárva. Épp leszállt az este. A remegő testek, a kiüresedett és kiszáradt szembogarak eltűntek, megvakultak, elérhetetlenül immár a reggeli fény számára, sötétben tartva az elfeledett, pihenő arcokat.

Tátogó fecskecsőrök

Részletek

Czér Fanni rajzával

Az asszonyok nem jöttek többé, ám annál több férfi. Arcaikat hasonlóvá tette valami leírhatatlan melankólia, amely azonos alakú és méretű sebhelyként torzította el őket. Fogatlan szájuk nyitva volt, mintha folyamatosan lihegtek volna. Nem értettem, mit mondanak. Büdös volt a leheletük. Egyikük különösen kitűnt a többiek közül. Fiatalabb volt, alig húszéves. Szemeit le sem vette anyámról. Tekintetének éle és tisztasága zavarba ejtett. Vörös fürtjei homlokára tapadtak, vékony ajkai zavarba ejtően hosszan nyúltak ki. Arcát egy rózsaszín forradás csúfította el szája szélétől egészen a füléig. Mintha folyamatosan csücsörített volna. A gyerekek „Kacsának” csúfolták. Nem sértődött meg, nem is figyelt rájuk, csak meredt anyámra, aki próbált udvarias maradni, ismételve a napok óta hajtogatott köszönőbeszédet, s ódákat a falu jóságáról, s az itt élő jóemberek nagylelkűségéről. Azt mondta, amit hallani akartak. Ami elriasztotta őket helyzetük visszaélésével.

*

Bármennyire is volt visszataszító, volt bennünk valami közös. Talán anyám gondoskodó magatartása, ami Kacsa felé is irányult (édesanya sose szólította így), vagy egyszerűen közös helyzetünk, a kiszolgáltatottság, s a természet kegyetlen rendje: csak akkor nyithattuk ki a szánkat, mikor enni adtak. Amikor józanul jött, örültem neki. Emlékeztetett a fiúra, aki előttünk ugrott ki a vonatból. Mindkettejükben az élethez való ragaszkodás semleges szükségszerűséggé zsugorodott össze. Kacsában azonban, anyám hatására, mintha feléledt volna valami ösztönös életszeretet. Azt hiszem, ezek a rövidebb-hosszabb beszélgetések voltak napjainak, s elmúlt keserves éveinek csalóka fénypontjai.

10583755_832604486791020_837041196_n

Egy nap kiesett egyikük a fészekből. A sötét pihék alól még látszott a sárga, csupasz bőr, amely több helyen is felszakadt. Barna sárszerű massza lógott ki a sebekből. Teste apró, élénkvörös vértócsában ázott. Mintha ki akarta volna nyitni a szemeit, de már nem volt hozzá elég ereje. Tűhegynyi szemgolyói forgolódtak a vékony, majdhogynem átlátszó héjak alatt. A hangyák villámgyorsan jelentek meg. Óriásiak voltak. Csápjaikkal csipkedték a finom bőrt. A fióka még mozgatta a csőrét. Mintha kiáltani akart volna. Apró darabokat téptek le róla. Sorban szállították a megszerzett zsákmányt, kikerülve a fióka testén összegyűlt nyüzsgő forgatagból. Nem tudtam eldönteni, hogy élt-e még vagy csak a fekete boly mozgatta. Felkaptam a földről. Egész testemben végig nyílalt valami furcsa, kellemetlen görcs. Éreztem a kimúló életet a tenyeremben. A megzavarodott hangyák csípéseit. Messzire hajítottam. Nem akartam anyám közelében látni.

*

Arcon köpték. Mindannyian. Végül a nagydarab fiú eleresztette a karját. E. nem rogyott össze, továbbra is térdelt a porban. Mintha meglepte volna őket, hogy így tartja magát. Hajfürtjei homlokára tapadt a a nyáltól, a verejtéktől és a könnyeitől. Lassan feltápászkodott. A fiúk árnyékai ráolvadtak az épület vajszínű falára. A vörös hajú társuk előrelépett, s egyetlen határozott mozdulattal kikapcsolta E. nadrágtartóját. Majd rántott egyet az alsónadrágon is. A fiú fedetlen szemérmét szabadon érte a napfény. Ekkor az áldozat vadállati hangon felüvöltött. Földre vetette magát, s az előtte álló lábába harapott. A vörös hajú sikított a fájdalomtól. A másik fiú E. háta mögé rohant. Tépte a haját, ütötte a koponyát, ujjaival próbálta elérni a megveszett vadállat szemüregeit. E. elengedte a fiú lábát, majd a karjába mart. Végül a vörös hajúnak sikerült megszabadulni a megvadult fiútól. Mindannyian hátráltak. E. morgott rájuk. Törzsét kissé előretolva várta az újabb támadást. De már egyikük sem mert közeledni hozzá.

*

A gyerek, aki napokkal azelőtt voltam, egyre távolodott. Mintha a vagonból kitekintve néztem volna saját elgyötört testemet, amint egy felismerhetetlen, kis ponttá zsugorodva eltűnik a semmiben. Bármi is történt ott a disznóólban, pontosan beleillet abban a rendszerbe, ami az otthonunkból való kilakoltatással kezdődött el. Nem. Mindez nem tett felnőtté. Csak képessé tett arra, hogy a káoszt, a rohadást, a kegyetlenséget távolról, a maga objektív szemszögéből figyeljem meg. Ahonnan minden elfogadható, s logikus. Képessé tett arra, hogy a kora őszi fecskeköltés tényét kételyek nélkül elfogadjam.

(A teljes novella, Czér Fanni további rajzaival hamarosan ugyanitt.)